Tükörkép

Minden hiteles tükröt összetörni vágyik az ember, akit az egója vezet. Elfogadása addig áramló, amíg vágyott énképére – az ő elképzelése szerinti – pozitív visszaigazolást kap lélektársaitól. Ám amint veszély fenyegeti mesterségesen felfújt hatalmát: harcolni kezd. Dacból indított küzdelme pedig olyan méreteket ölt, amilyen aktuális felindultságban és megszilárdultságban elméje van.  Ebből a félelemből nőnek ki a világ háborúi, és a közösségi, egyéni fájdalmak…

A hatalmi harcot folytató elme veszélyes – ha ugyanis nem kapja meg azt a reakciót a világtól, amire vágyik, kisebbségi komplexusa olyan méreteket ölt, hogy már nem képes kontrollálni viselkedését: személyes énképe visszaállításáért heves csatába indul. Híveket keres, akik visszaigazolják reményeit, és ha valaki lerántaná a leplet hamisságáról – kétségbeesett ellentámadást indít – miközben nem ismeri fel: vélt ellensége önmaga…

Bölcs volna elfogadnunk: mindenki egyformán szép, és éppen egyediségében az. Nincs hierarchia az emberi rendben: egyfelé tartunk, közös forrásból merítve. Haladásunk időzítése azon múlik, mikor vállaljuk fel a fókusz-tisztaságot: elmetörekvéseink elengedése és versengés helyett a szív-áramoltatott jelenlétet, amely hazavezet. Mert miközben egymást igyekszünk görcsösen meggyőzni arról, hogy csodálatot (vagy épp sajnálatot, együttérzést) érdemlünk a világtól, erre tékozolt energiáinkat akár öngyógyításra, emelkedésre is fordíthatnánk… hogy felismerjük végre: Egyek vagyunk, és csak együtt boldog-ulhatunk.