Téli mese

Téli mese

Dermedten vacogott a fűtetlen szobában. Kint tombolt a hóvihar, s az ablak résein besüvített a szél.  Egészen összekuporodott, de nem jött álom a szemére. Édesapja sem tért még haza, pedig már késő este volt. Talán sikerült éjszakai vagonkirakásra jelentkeznie, gondolta magában, s ez némiképp megnyugtatta. Két nap múlva Szenteste. Emlékképek tolultak elé, olyan élesen látta ezeket, hogy belesajdult a szíve.
Édesanyjával készülődtek a Karácsonyra, gyönyörű dalokat énekeltek közben. Látta édesanyja meleg, mosolygós szemeit, érezte szeretetteljes ölelését. Anyu mindig jókedvű volt, annyira jó volt a közelében lenni. Áradt belőle a jóság , a szeretet.
Ó jaj, a kép halványulni kezdett, hiába próbálta még megtartani, és beúszott egy másik kép, édesanyja fekszik a földön, így talált rá egyszer. Az orvos azt mondta, nem szenvedett, azonnal meghalt. Gyenge volt a szíve. Hogy lehet valakinek gyenge a szíve, aki csupa szeretetből áll??
Mély szomorúság öntötte el, felkelt, s előkereste azt a pulóverét, amit utoljára kötött neki az édesanyja. Magához szorította, és mélyen beszívta a számára oly drága illatot. Rákezdett arra a karácsonyi dalra, amit együtt énekeltek: “Ó gyönyörű szép titokzatos éj”
Egyszer csak fényt látott, és a fény egyre erősödött, betöltötte az egész szobát.
A fény közepén ott állt egy Angyal, látta a szárnyait, hófehér földig érő ruháját.  Az angyal közelebb lépett hozzá, és megsimogatta a fejét. Ó, Istenem, ez a simogatás, oly ismerős volt számára. Belenézett az Angyal szemébe:
De hiszen ez…ez…  Anyu, kiáltotta!!!  És már ölelte, oly szorosan, mint aki sosem akarja elereszteni.  Igen én vagyok, szólt  Angyal-Anyu.  Már többször eljöttem hozzád, de most a Szent ünnep közeledtével láthatsz is engem.
Ó, igen szólt a kislány, emlékszem már, a különös neszekre, és utána mintha megérintett volna valaki. Hát te voltál?
Igen, felelte Angyal-Anyu.  Azért jöttem, hogy elmondjam, igaz, hogy nem láthatsz engem, de én odaátról mindig vigyázok rád, és a feléd áradó szeretetemet is érezni tudod, ha a szomorúság nem tölti ki egészen a szívedet.
A kislány csak ölelte, egyre szorosabban a ragyogó Fénylényt.
Most egy üveggömböt tett Angyal-Anyu a kezébe. A gömbben egy fénykép volt, melyen a meleg tekintetű, mosolygó Anyu volt látható.
Aztán eltűnt a Fényesség, és vele az Angyal alakja is szertefoszlott.
Hirtelen felült az ágyában, körülnézett. Hát persze, álom volt csak…… gondolta.
És akkor szeme rátévedt az üveggömbre. Ott volt az ágya mellett, benne Anyu képével.
Szívéhez szorította az üveggömböt, és valami időtlen nyugalom és öröm áradt szét egész testében.
És hosszú idő óta először mosollyal az arcán aludt el.

Köszönjük a szépséges mesét Martos Andinak.