Színjáték

Tökéletességre vágyunk, mert azt hisszük, hogy csak ezáltal lehetünk szerethetőek mások számára. Így persze szüntelen versenybe torkollnak együttléteink, mert bármi áron a hierarchiát igyekszünk életre hívni akkor, ha más jelenlétében kell bizonygatnunk felépített énképünk helytállóságát. Van, aki feljebbvalónak játssza önmagát, míg mások az alárendeltség illúzióját igyekeznek fenntartani ahhoz, hogy ne csalódjanak meggyőződéseikben. A legnehezebb azokkal egy térben lenni, akik tükröt tartanak egónk számára, és ezáltal kibillentenek bennünket gondosan felépített színjátékunk rutinjából… Őket tartjuk általában ellenségünknek, örökös fogócskába lépve velük – ők azok, akik taszítanak és vonzanak egyszerre. Mert benső lényünk felismeri: ők készek a maszkunk mögé látva felismerni a bennünk lévő csodát, ugyanakkor ezáltal nemet mondani inspirációjukra meglehetősen komoly gyengeséget, lustaságot és félelmeket sejtet részünkről. Az ő tekintetükbe pillantva a tükör szilánkokra törik – mi pedig ott állunk meztelenül, szabadon hagyva szégyellt sebhelyeinket…
… Ezért van az, hogy a legkomolyabb kihívás szeretteinkkel harmóniában élni: mert általában ők azok, akik tisztánlátó szeretetük által akaratlanul is emlékeztetnek arra: eltévedtünk… És e tévedést beismerni mély krízist jelent akkor, ha a tökéletesség eljátszása mozgat. Jegyezd meg, ha a fejlődés a célod: nem az a barát, aki egódat fényezve színjátékodban támogat – hanem aki tekintete tükrében megmutatja, kivé tudnál válni, ha felszabadítanád önmagad.