Szemtől szembe

vándor2Szemtől szembe

Miért ilyen nehéz az Út?
Talán mert makacsul ragaszkodunk a szenvedéshez, amelybe beleringattuk magunkat az elmúlt évezredek során. Generációról generációra, inkarnációról inkarnációra örökített mintáink, téves beidegződéseink hálójában vergődünk, riadtan kapaszkodva megszokásainkba, ahelyett, hogy fejest ugranánk a “kígyóverembe”, amely – a megismerés pillanatáig – rideggé, bizonytalanná és félelmetessé hazudja számunkra a létezést.

Aminek vagy akinek a szemébe – mélyen, odaadással – végül, önmagunkat legyőzve bele merünk tekinteni -,  nem lehet többé idegen vagy ijesztő számunkra:  az összetükröződésben és az azt követő én-feladásban felismerjük, megéljük ugyanis az egység csodáját. Így olvad semmivé a félelem, és borul virágba a múlhatatlan Szeretet.

Ez azonban csak a kezdet. Fontos újra és újra emlékeztetni önmagunkat arra, hogy az szárnyalhat velünk hosszútávon, akit szabadon engedtünk. A rabként tartott madár – legyen bármilyen csábító is az aranykalitka melege -, mindig is kiálmodja magát a Valóságból: folytonos menekülésbe kergeti tapasztalat után sóvárgó lényét.

Nincs börtönőr, aki ne volna ugyanúgy fogoly, mint áldozata. És nincs áldozat, aki ne maga provokálná saját bezártságát,  megfosztva önmagát a számára ijesztőnek ható Élettől.

Tartós boldogság csak akkor születhet, ha belátjuk, hogy illuzórikus fogságunk önkéntes. Bármikor kisétálhatunk kalitkánk nyitott ajtaján a friss levegőre: és ha mégsem tesszük, csak a bátorságunk hiánya az akadály. A döntés és az azt követő lépés kimozdít ugyanis a tetszhalott állapotból, és arra késztet, hogy lárvaságunkból először mozgékony, földön csúszó-mászó hernyóvá, majd az egekig szárnyaló pillangóvá transzformáljuk át magunkat.

Persze menekülhetünk még sokáig, ahogyan tettük idáig is, életről életre. De vajon meddig még?
A jelenkor energiái erős támogatóink itt és most abban, hogy letehessük végre az áldozatszerepet, és Útra kelhessünk – befelé, felszabadítva önmagunkat a kényszeres rabságból. Az elinduláshoz azonban Döntés kell, és tettek.
Minél inkább ellenszegülünk a forradalomnak, amely bennünk és rajtunk kívül egyaránt megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül zajlik, annál erőteljesebb szenvedést hívunk meg magunkhoz.

Tekintsünk az életünkre, és próbáljunk meg nem kimenekülni abból, ami fájdalmasan szembesít bennünket saját éretlen, kidolgozatlan vagy felvállalatlan részeinkkel. A vonzás törvénye azért felel, hogy bármilyen helyzetből is próbáljunk szemlesütve kilépni, a folytatás hasonló tanításokkal álljon elénk, nem hagyva, hogy újabb illúziófalakat vonjunk magunk köré. A változás nem a külső körülmények átalakításával, hanem csak belül történhet meg, öngyógyításunk által – és megújult állapotunkhoz igazodnak a kinti életlehetőségek, hűen mutatva, hol tartunk önmagunkkal.

Ha pedig időnként elhisszük, hogy haladottabban tekintünk a világra, mint mások, és ezért feladatunk embertársaink megváltása – megint csak érdemes őszintén beletekinteni a Világtükörbe, és befogadni annak üzenetét: eltévedtünk az Úton… Mindaddig, amíg a különállás illúziója homályosítja el látásunkat, és nem annak a tudatos befogadása, hogy “mindenki AZ”, addig bizony igencsak távol vagyunk az önmegváltottság, az önszeretet megtörhetetlen eksztázisától, az Önazonosságtól…

Aki szeret – befelé, és ezáltal kifelé is -, nem tesz mást, mint tapasztalatokhoz inspirálja a Létezőt… szabadon hagy és gyönyörködik önmaga vagy egy másik ember egyre áramlóbb és kiteljesedettebb táncában… 

Cs. Szabó Virág