Ki vagyok én?

A válasz a csönd…
Miért is mondanék bármit, amikor a Lét Fényessége beborít, és a Hang átjárja lényem minden titkos zugát?
Ha fázom, csak azért van, mert elfelejtettem kitárni a Szívablakomat a világra… fülledt, dohos, megkövült szobaszag, mint ahol nem szellőztetnek régóta már. Változtatni ezen csak én tudok…
Mire várok, ha hagyom épp megkövülni az éjszakát? Talán arra, hogy megölelj, és azt mondd: így is szerethető vagyok… esetlen-esendő emberként…  holott tudom, ami bennem világít, sokkal több annál, mint ami önsajnálat provokálására felhasználható…
Járom a táncot lent és fent – dervistánc az időben és a térben – időtlenül és tér nélkül…
A Szeretet Szimfóniáját zengi a Mély-Én, amely nem különálló mástól – az Egységben létezik, áramlik és lubickol – és pulzáló boldogságban ontja az Igét…

Szeretlek.
Szeretek.