Kedvesek!

Ezen az oldalon korábbi fénypontos írói összejöveteleken született írásokat jelentetünk meg.  Olvassátok őket szeretettel.
(A szerzők neve és így az írások sorrendje ABC-rend szerint.)

KIS ADRIENN:

Üt az óra

Halk kattanás. Aztán a mélyen zengő ütések.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat.

Hatot ütött.

Akkor már csak egy óra.

Lassan sötétedik odakint, érzem…

Azt mondták, hétre hazaérnek. Pontosak szoktak lenni. Tudják, hogy mindig izgulok, ha elmennek. Vigyáznak rám.

A vacsora már kész. Lepcsánkát sütöttem, azt nagyon szeretik. Biztos éhesek lesznek. Meg fáradtak is. Elkészítem a fürdővizet is. Csak ez az értelmetlen sötétség… Nem baj, így is menni fog. De az még ráér.

Addig játszom, amit szoktam, ilyenkor. Eljátszom, hogy velük mentem, mint régen. Olyan messze mentek… De mégis mindig oda akarnak menni. Engem is hívnak, régen hármasban mentünk. Egyszer majd el is megyek velük, de így is olyan nehéz nekik… Jobb, ha itthon várom őket. Úgyis mindent elmesélnek majd.

Úgy tudnak, ketten együtt mesélni, hogy szinte látom magam előtt…

A hosszú séta a villamosig.

A sokminden, amit csak Andriska vesz észre útközben: a billegő macskakő, amit mindig a helyére igazítanak, a rózsaszín bicikli, ami hetek óta a lámpaoszlophoz kötve vár, az erkély, amit egy oroszlán tart a fején, a Nyugatiban a nagy nehezen kibetűzött MAGASFÉNYŰ ANTIGRAFFITI BEVONAT felirat a motorkocsi elején…

És András türelmes, szeretetteli, egyszerű válaszai, amitől minden a helyére talál.

A kismacskák libikókája az a kő, éjszaka azon billegnek, és úgy tanulnak meg nagyot ugrani.

A biciklit egy fiatal lány hagyta ott, az esküvői ruhájáért jött a varrónőhöz, de innen már hintón vitte tovább a vőlegénye.

Az oroszlán, hát, az a Lánchídról szokott ideszökni, hogy hűsöljön kicsit az erkély árnyékában, lehet, hogy most észrevette, hogy észrevettük, majd megnézzük útközben, ott van-e a hídon, mert ha igen, akkor bizony tud egy rövidebb utat odáig, mint mi.

Fura felirat az a vonaton, igaz? A betűk már nem titkolóznak előtted, hisz mind ismerősöd, bár néha még sincs értelmük együtt. Szerintem ez egy olyan vonat, ami most érkezett be, mert amik indulnak, azok lehetnek a KIVONATok, és olyan csillogóra van festve, hogy a legádázabb festékszórónak sincs szíve ráfirkálni!

Aztán besétálnak a szigetbejárón, le a partra a hosszú lépcsőn, egészen a vízig. Megetetik, megszámolják a kacsákat, a szárcsákat és a kárókatonákat. Múlt héten szürke gémet is láttak, már Andriska is tudja, hogy ez jót jelent, azok csak az igazi, tiszta vizeket szeretik. És persze számba veszik a hajókat. Majd elmesélik azt is, hogy a múlt héten kirakott bordóslilás jelzőkavicsot épp ellepi-e a víz, vagy szárazon maradt…

Egyszer én is elmegyek majd velük.

De most a fürdővíznél tartottam. Három picit ütött, háromnegyed hét, mindjárt jönnek… Gyere Buksi, megyünk a fürdőszobába. Várj, nem sétálni megyünk, ne az ajtóhoz húzz! Kis bolond kutya. Andriska úgy vágyott egy kutyára, kicsi kora óta. Majdnem el is hoztuk Katiéktól azt a kis barna foltos kölyköt, de aztán minden megváltozott. Buksira volt szükségünk. Szeretjük.

Nyüszítesz? Ó, te már érzed, hogy jönnek…

Már én is hallom őket! Szegény drágám. Ezer közül is felismerném a lépteidet, akkor is, ha nem bicegnél, ha nem nyomorított volna meg bennünket az a baleset.

Két éve már…

Andriska szaladna, hallom a topogó lépteit, húzná apját gyorsabban maga után.

Akkor még csak négy éves volt. Kicsi volt még, későn indult a vonat, nem jöhetett velünk, hogy integessen, csak kiabált utánunk, a frissen tanult új szóval: viszontlátásra! Otthon maradt a mamával. Istennek hála. Minden nap megköszönöm.

Zörren a kulcs, fordul a zárban.

Itt vannak.

Hazaértek. Ma is.

Mindjárt kezdődik a vacsora és közben mesélnek.

Viszontlátásra… Milyen furcsa szó. Minden, de minden megváltozott, új értelmet nyert, kell hogy nyerjen azóta a nap óta.

Már csak hallhatlak benneteket, drága kincseim. De élünk.

És szavaitokkal nyitva tartjátok nekem is a világot.

Kimenős este

A lemenő nap különös fényében egyedül kószáltam a belvárosban. Ritka alkalom, csak én, gyerekek nélkül. Hat óra van, még van egy órám. A koncert csak nyolckor kezdődik, előtte beülünk egy fröccsre az Ariosoba, ott fognak várni a többiek. Koncertjegyet kaptam a szülinapomra. Nem ismerem az előadót, de azt mondták, hogy ez jó lesz nekem. El szokták találni az ízlésemet. Jólesik ez a titokzatos, enyhe izgalom.

Mennyi ember… Hömpölygök kicsit velük. Sietnek. Nyilván színházba, affelé jár az idő. Vagy ki tudja. Ez a sok fura fejhallgatós fiatal… micsoda divatok vannak… Bár lehet, hogy ők is egy előadásra igyekeznek. Ne legyenek előítéleteim, figyelmeztetem magam. Jó, hogy nekem most nem kell sietnem. Máskor mindig rohanok. Ha nem egyedül vagyok, sosincs elég idő. Biztos többen többet fogyasztunk, az időből, csak ez lehet a magyarázat…

Túl korán indultam, de nem baj, várom, mi fog történni velem. Szeretem az ilyen perceket. Nincs más dolgom, mint éberen lézengeni. Tudattalanul figyelni.

Persze, mi más, gyereksírás ütötte meg a fülemet. Már ki is szúrtam a sétáló embertömegben a magányosan pityergő szőke kislányt. Épp hozzá akartam lépni, de valaki megelőzött. Egy őszes hajú, fekete bőrű férfi már ott térdelt előtte, egyik kezét a fejére tette, másikkal zsebkendőt nyújtott neki. Halk, megnyugtató hangon beszélni kezdett hozzá, és bár angolul, de a kislány könnyei a meglepetéstől apadni kezdtek. Mosoly és abszolút figyelem fénylett a férfi fekete szemeiben. Lassan fölemelte kezeit, tenyerét lefelé fordítva, kinyújtott ujjakkal. Beszédes tekintetével biztatta a kislányt, hogy utánozza. Ekkor már többen is lassítottak körülöttünk, figyeltünk. A férfi fölnézett, és arra kért bennünket, hogy tegyünk ugyanúgy, guggoljunk egymás mellé, kinyújtott karokkal. Aztán dúdolni kezdett. És játszani kezdte a dallamot az ujjainkon, lágyan, mintha zongorán kísérné magát. A magányos dallam zsongássá szelídítette az utcazajt. Állóképpé merevült a nyüzsgés. Varázslatos volt. Szívmelengető. Mindnyájan megfeledkeztünk arról, hogy mi is volt az a fontos dolog pár perccel ezelőtt, ami miatt épp erre siettünk. Ez a pillanat volt a fontos. Ismeretlenekkel, ismeretlenért, önzetlenül, spontán. Lehet, hogy lekéssük az aznapi dolgunkat. Arra nem fogunk emlékezni. De ezt még nagymama koromban is mesélni fogom.

A kislány köztünk guggolt. Könnyektől maszatos arcán már átszellemült mosoly bujkált, ami boldog elégedettséggé fénylett, amikor hozzá siető szüleit is megpillantotta a tömegből kiválni. Felpattant, és a karjaikba repült.

Általános és őszinte volt a megkönnyebbülés. A dallam elenyészett a felerősödő zsongásban. Nevetve felsegítettük egymást, nyújtóztattuk elmacskásodott térdeinket. A srácok kezdték visszaigazítani a fejhallgatóikat. A fekete férfi könnyed természetességgel hárította a szülők hálálkodását, inkább megölelte őket, majd lehajolva a kislány homlokának támasztotta homlokát egy pillanatra. Aztán széles mosollyal odaintett nekünk, és egy szempillantás alatt eltűnt az emberáradatban.

Lassan visszatalálva ebbe a valóságba, egy hirdetőoszlopon akadt meg a tekintetem. Egy óriásposzteren ugyanez a férfi hajolt zongorája fölé, az előbb megtapasztalt abszolút figyelemmel.

  1. W. Charles. 2017. október 6. 20.00. Vigadó.

Huh. Oda szól a jegyem.

Szalad a fényújság, hét óra van. Na tessék, mégiscsak elkések, ez az én formám, már megint hiába várnak rám… Gyors telefon. Ne haragudjatok, már nincs értelme odamennem, a bejárat előtt várlak benneteket. Nagyon. Majd elmesélem.

Amíg várok, figyelem a befelé igyekvő embereket. Több elmacskásodott térdűvel is összemosolygunk… Szép este ez.

MAJOROS KATALIN:

Állati üzenet: A lazac felhívása

Megfagyok! Segítség! Zárjátok már el a csapot! Nem bírom ezt a hideg vizet! Ez sokkal hidegebb, mint amit szeretek. Miért olvasztjátok fel a sarkokat? Az a sok jég mind ide látogat! És befagy a fenekem is tőle, mennék már inkább más vidékre, le délre. De nem vagyok sajna költöző madár, hát maradok, és itt vacogok.

Utálom az emberiséget! Önző, egoista fajta, sosem gondol a többi fajra! Itt vagyunk például mi lazacok, tengeri lények. Karcsúak és szépek. De ki vesz észre minket itt lent a mélyben? Ide nem lát be senki, nem tudnak rólunk. Csak halásznak, megesznek, ez a sorsunk. Ennyit lát az ember belőlünk, csak egy jó vacsorát. De mi van a lelkünkkel, az érző lényünkkel? Azzal ki törődik? Háborgok, és azt érzem, joggal. Élek a panasszal!

Ébredjetek már fel emberek, és egy pillantást a mélybe is vessetek! Itt él sok lazac család, aki mind csak arra vár, hogy őket megismerjétek. Fogjunk végre össze, legyünk barátok! És akkor a sarkok olvadása is talán megáll, és nem fázunk tovább. A szívetek melege nekünk is meleget ád, felmelegszik tőle a sok lazac család.

A Sárkány ösvénye

Bori az asztalnál ült. Előtte rajzfüzet, és ceruza hegyek. Rajzolni kezdett. Pikkelyeken csillant meg a fény a rajzán. Hatalmas, ezüstösen csillámló, izmos, robosztus test körvonalazódott a grafit nyomán. Egy sárkány kelt életre a rajzlapon. Bori csodálattal nézte. Nem tudta levenni róla a szemét. Aztán fejét a víztükör felé fordította, és a sárkányt beleképzelte a tóba. Rá várt. A sárkányra, már mióta. Tudta, ott lakik lent a mélyben. Egyszer csak eljön az ideje annak, hogy feljöjjön. És akkor találkozni fog vele. Kivárja. Erre tette fel egész életét. Ült a tóparton, és várt. Addig is lerajzolta minden nap. Hol ezüstben játszóra, hol vörösre. Mikor melyik énjét látta meg a sárkánynak. Mert afelől nem volt pillanatnyi kételye sem, hogy a sárkány ott él lent. A víz alatt mélyen. Neki pedig más dolga sincsen, mint kivárni, míg feljön a felszínre. És akkor beteljesedik minden, amire várt egész életében.

Ő akart lenni a sárkány! Mindig ezt képzelte, már gyerekkorától kezdve. Minden éjjel azt álmodta, hogy egy sárkány él benne, de nem tud kijönni. Ezért aztán kutatásra adta a fejét már kicsi korában. Sárkány figurákat gyűjtött, és kifestőket, amiket megszállottan színezett. Ezerféleképp kiszínezte bennük a sárkány sok arcát. És közben a meggyőződése egyre erősebb lett, hogy benne egy sárkány él, ott lent. Belül valahol. Hogy pontosan hol, azzal nem volt tisztában, de tudta, hogy egyszer ki kell majd jönnie. Most meg itt ül a tóparton. Már nem belül kereste a sárkányt, hanem a kinti világban. Arra gondolt, ha kint meglátja, az majd visszahat belülre, és ott is életre fog kelni. Így okoskodott. Ezért aztán kint ült az étterem teraszán minden nap reggeltől estig, és a vízfelszínt leste. A sárkányra várt. Kívül és belül egyszerre.

De nem jött. Hetek teltek el, és semmi. Bori nem esett kétségbe. Érezte, nem jött még el az ideje. De abban egészen biztos volt, hogy él az a sárkány, akire vár. Ez volt szent meggyőződése. Emiatt kitartott. Rendületlenül hitt benne. Tehát csak ült minden nap, és várt. De nem történt semmi. Csak annyi, hogy pénze fogyni kezdett. Lassan már nem maradt annyi, hogy szállását fizesse. Tudta, már csak napjai vannak hátra, és mennie kell innen. Nem tudja itt létét tovább finanszírozni. Mégsem adta fel. Visszaszámolta a napokat, és tovább várt. Hite nagyon erős volt. Nem adta fel. Ám a pénz nagy úr. A szállásadóját nem hatotta meg a sárkányokról szóló mese, amit tőle hallott. Őt az érdekelte, legyen a szoba kifizetve. Tehát Borinak mennie kellett. Nehéz szívvel kezdett csomagolni. Egyesével hajtogatta be ruháit a bőröndbe, és közben emlékezett a kezdetekre.

Tudta, honnan indult el. Jó volt nagyon a memóriája. Mindig a múltat kutatta. Abban remélte megtalálni a benne élő sárkányt. Hitte, létezik egy szent föld, ami a sárkányok otthona volt hajdanában. És az valahol a föld alá van temetve. Ezért régésznek készült gyerekkora óta. A sárkányok miatt kizárólagosan. Elvégezte az egyetemet, aztán tovább tanulni már külföldre ment. Munkát is ott kapott. Régészkedett ásatásokon, sok helyen. De mások a köveket csodálták, amiket kiástak, Bori meg nem. Nem ejtette ámulatba a varázslatos építészet, és kincsek, amiket feltártak. Ő mást keresett. Sárkány nyomokra vadászott. Csalódás volt neki minden ásatás, mert sosem lelt semmit. Társai ütődöttnek tartották. Őket nem érdekelte a sárkány. Nem is hittek benne, mert szerintük azok csak a mesében léteznek. Kiközösítették miatta Borit. Képtelen volt beilleszkedni a régész társaságba. Mindenhonnan kilógott. Szenvedett miatta rendesen, de hitétől semmi nem tántorította el. Egy társra vágyott nagyon, akivel együtt szegődhettek volna a sárkányok nyomába. Nagyon egyedül érezte magát. De nem akadt párja. A világ nem értette őt. Hamar besokallt a régész társaságtól, és döntött. Lép egy nagyot. Kiszáll a halott kövek tanulmányozásából. Otthagyta a hivatását, és azon gondolkodott, most merre. Felszámolta egész addigi életét. Eladta lakását, pénzzé tette mindenét, és elindult a világba. Utazni kezdett. Felkeresett szent helyeket, hátha ott megtalálja. De sehol sem bukkant a nyomára. Mindig ment, amerre vitték a kósza hírek. Ahol valaki sárkányt sejtett, és ennek híre terjedt, Bori arra indult. Figyelte a sárkányos híreket feszült figyelemmel. A különc sajtókat, elvarázsolt könyveket, amikben esélye lehetett hallani sárkányokról. De minden nyom tévútra vezetett. Nem lelt sárkányt sehol. Ekkor már fogyott a pénze rendesen. Új tervet készített. Már nem kockáztathat. Olyan helyre kell utaznia, ahol egészen biztosan élnek sárkányok. És akkor eszébe jutott a Tó! Volt a világon egy tó, amiről az a legenda terjengett, hogy láttak már sárkányt felszállni a mélyéből. Borinak ahogy ez beugrott, rögtön repülőre ült, és a tó nyomába indult. Ment, amerre a legenda vezette. El is érkezett a partjára. Ott kivett egy szobát, és várni kezdett. Érezte, most jó nyomon van. Innen nem mozdul. Kiült az étterem teraszára minden nap kávézni, és közben festett. Nagy rajzlapokra rajzolta a sárkányt. Szinte megidézte. Magában kérte, bukkanjon már fel. Néha az órájára nézett, a napokat számolta, meddig tart még ki a pénze. Az pedig fogyogatott szépen. Már csak kétnapnyi szállásra volt lehetősége, amikor érezte, elfogy a türelme. Nem vár tovább! Ha a sárkány nem jön ki a vízből, ő fog bemenni utána. Elhatározta! Megcsinálja! Lerohant a partra, és végső elszántságában ruhástól rontott a vízbe. Mindent egy lapra tett fel. Nem várt, nem mérlegelt. Ha ezt teszi, sosem megy be a jéghideg tóba. Mert fent voltak ám északon, ahol hűs szelek fújnak, és a víz nyáron is hideg marad. De Borit akkor már semmi nem tántorította el. Érezte, addig fog beúszni, míg meg nem hallja a sárkány lélegzetét a víz alól. Tudta, ott kell lennie.

Ment, ruhástól be a vízbe. Már egészen ellepte. Akkor úszni kezdett. Tempózott gyorsan, hogy a hideg meg ne dermessze. A part már távol volt tőle nagyon. De nem is nézett vissza. Az életét tette fel a sárkány elérésére. Úszott, és nem vacogott. Belülről tűz fűtötte. Lángolt az egész belseje. Mintha életre kelt volna benne a sárkány. Érezte, megnő az ereje, és tűz árad belőle. Az vitte egyre mélyebbre. Aztán mégis fáradni kezdett. Gyengült egy idő után a két karja, és a víz mégiscsak megdermesztette. Lehullt róla minden akaraterő, és hagyta, hogy a hullám be-, betakarja. Alig kapott már levegőt.

Valaki a partról őt nézte. Egy férfi. Napok óta figyelte a lányt. A sárkányt, amit festett minden délután. Séta közben gyakran mögé került, és megnézte rajzát. Titokban csodálta. Felnézett a lányra. Kitalálta, a sárkányt várja. A férfit is ez hozta ide. Ő is a sárkányok szerelmese volt gyerekkora óta. De be nem vallotta volna a világnak. Ő titokban tartotta. Csak lopva jött el ide is, fel nem vállalva útjának valódi célját, a sárkányt. De abban reménykedett, hogy megtalálja. Hallotta a lány beszédét a szállásadójával, ebből tudta, elfogyott a pénze. Ekkor még jobban figyelte. Valahogy az volt az érzése, a lány őrültségre készül. Akkor már folyamatosan rajta tartotta a szemét. És nemhiába! A lány ruhástól ment be a vízbe, már semmi nem érdekelte. A férfi meg merev tekintettel nézte. Aggódni kezdett érte. Fél szemét a lányon tartva odament a parton álló csónakjához, és a motort berántotta. Beleült, és lassan követni kezdte. A lány úgysem nézett vissza, csak úszott egyre beljebb. A férfi felgyorsított, mert érezte, nincs sok ideje. A lány hűlni kezdett. Testét már a hullámok rángatták ide-oda, egyre tehetetlenebb lett. Elhagyta az ereje, és átadta magát a tónak. Az volt benne, nem kockáztat semmit. Ha nem leli meg a sárkányt, úgysincs az életének semmi értelme. Nem sajnálta odaadni magát az álmának. Ha meghalna, legalább odaát biztosan sárkányok közt élne. És számára ez volt mindennél fontosabb.

Nem úgy a férfi! Ő józanul mérlegelt, és nem hagyta veszni. Ahogy látta, hogy a lány már el-, elmerül a jéghideg vízben, teljes gázt adott, és mellé sodródott. Erős karját lenyújtotta, és az addigra már alélt lányt kihúzta. Berángatta a csónakba, és letépte róla az átfagyott ruhát. Pokrócokba csavarta, és magához szorította. Testével melegítette, és csak nézte. Akkor vette észre, hogy egy sárkányt tart kezében. A lány hátára volt tetoválva. Szeme kerekre tágult az ámulattól, és fülébe suttogta. –Én már megtaláltam! Terád vártam!

A lányt a partra vitte, és felélesztette. Rámosolygott, és arcára hajolt. Ajkával megérintette bőrét finoman. Apró, sóhajtásnyi puszit lehelt rá, és köszöntötte.

– Üdv az élők körében! – és cinkosan kacsintott. A lány csak nézte. Nem ismerte, és nem tudta, hogy került oda. Semmit sem értett. A férfit nézte. Arcával ismerkedett szótlanul. Aztán lejjebb tévedt a tekintete. Félmeztelen volt a férfi, hogy testével őt melegíthesse. Félig elfordult, ahogy ingéért nyúlt. A lány szeme kerekre tágult. A férfi hátára sárkány volt tetoválva. – Te vagy az? – kérdezte kiáltva. – Te lennél a sárkány?

A férfi visszafordult, és ingét magára húzta. – És te? Rajtad van a jel szintén, magadon viseled. Mióta?

– Mióta csak az eszemet tudom. Még nem voltam nagykorú, amikor magamra varrattam. – válaszolta a lány, aki ekkorra már le nem vette szemét a sárkány jelű férfiról. Teljesen megbűvölte. Aztán dadogni kezdett. – De a Tó! A sárkányt én onnan vártam. Ez hogy lehet? Te jöttél be értem? Te mentettél meg?

A férfi szeme mosolygott, és bólintott. Figyeltelek napok óta. Láttam a rajzaid, és biztosra vettem, te is a sárkány miatt vagy itt. Azért szálltál meg a tó partján, hogy megtaláld. Akárcsak én. De én nem beszéltem róla senkinek. Csak idehozott a vérem, és gondoltam, addig várok, míg megtalálom. De a sárkány helyett te voltál itt. Téged láttalak meg. És követtelek a vízbe, hogy segítsek, ha szükség lenne rá. És lett! Addig úsztál abban a hidegben, amíg kihűltél. Ezért, amikor láttam, hogy már a hullámok dobálnak, utánad száguldottam, és kihúztalak. Akkor láttam meg a hátadon a jelet. A sárkányt, amit kerestem, és a tóban most megleltem. Gyere!

Azzal a lányt kézen fogta, és magával húzta. Meleg étellel etette, száraz ruhába burkolta, és estére már együtt ültek ki a teraszra. Nézték a vizet. Beszélgettek. Onnantól kezdve minden este kiültek. Nappal meg a csónakkal járták a tavat. De már nem keresték Nesszit, ahogy ők nevezték magukban a sárkányt. Már elengedték. Tudták, megtalálták. Magukban hordozták a sárkányt. Ennyi kellett ahhoz, hogy rátaláljanak egymásra. A sárkány valódi otthonára, aki benne élt a férfiban és a lányban. Szerelem ütötte fel köztük a fejét.

Hónapok teltek el, és nem tudtak betelni egymással. Összeházasodtak, és messzi földre utaztak. Képzett sárkányológus lett mindkettő. Felvállalták a világ előtt az utat, amin ők járnak. Hirdették, van itt a Földön sárkány elég. Mindenki megtalálhatja őket, ha hisz magában. Ha elindul álmai nyomában. Ha nem adja fel, mondjon bármit is a külvilág. Mert a sárkány él! Mindenkiben él! Csak menni kell utána. Aki meg nem hiszi, hát járjon utána!

RAPAI CSABA:

SÁRKÁNYVADÁSZOK

A lány a kávézó teraszán ült az alkonyi napsütésben. Nyár volt, de itt a nyár nem tomboló forrón égető napot és hőgutát jelent, csak kellemes meleget. Nappal akár még rövid ujjúban is ki lehetett merészkedni a tópartra. De már esteledett. Kopottas farmerkabátja a kovácsoltvas szék karfáján pihent. Anasztázia bőrét bizsergette a szél, a sötétkéken csillogó tavon apró fodrokat vetett, amelyek játékosan, mint megannyi boldog gyermek átbukfencezve egymáson versenyeztek a part felé, hogy ki ér oda hamarabb. Bőre fázott, de ő még nem. Tűz égette belülről. Csak a festményre koncentrált. Nem ebben a világban járt. Nem érzékelte a különbséget  a festmény, a festék, az ecset és önmaga között. Feloldódott az alkotásban. Ujjai közt természetesen áramlottak a színek,  s ahogy az utolsó ezüstcsíkot is felfestette, felvarázsolta a vászonra, halk sóhaj hagyta el ajkát. Tekintete mosolyogva nyugodott művén.

  • Hello! – szóltam oda a hosszú szőke fürtök gazdájának.

Hangrobbanásként hasított fülébe a szó. Anasztázia megpördült, s érezte, hogy egy láthatatlan gumikötél visszarántja ebbe a világba. Óráknak tűnő másodpercekig bámult bambán, majd elmosolyodott – tetszhetett neki a látvány. Egy fekete hajú, melegbarna szemű, sportos, elegáns középkorú férfi állt előtte. Én.

  • Szia! – szólt vissza bátran.
  • Hogyan? Honnan, s miként, izé, ö, szóval, hogy magyarul köszöntél vissza?!
  • Hát figyu! Egyrészt én az vagyok. Másrészt ketten vagyunk itt összvissz a parton és én gyalog jöttem. És adva vagyon egy autó, az ott. Feltételezem, hogy a tiéd. És ráéreztem, egyszerűen a rendszámából – felelte kacagva. – Amúgy Anasztázia vagyok.
  • Hát akkor, szia, Anasztázia. Én pedig Arash vagyok – válaszoltam.
  • Nem túl magyaros sem a neve, sem a külleme kedves uram – mondta visszafogott kuncogással, miközben szemei harsányan nevettek.

Most már én is rávillantottam tejfehér mosolyomat.

  • Perzsa származású vagyok, Budapesten tanultam, történész szakon, ott tanultam meg a nyelveteket.
  • És nagyon szépen is beszéled – mondotta a lány.
  • Jó a nyelvérzékem és szeretek megismerni más kultúrákat, régieket, szépeket, olyanokat, mint a mi népünké. Sportdiplomata voltam, beutaztam a fél világot, a legtöbbet Japánban éltem, harcművészeteket tanultam. De nem találtam még meg azt, amit keresek, ami igazán vonz. Gyermekkori álmaimat. Ugye  Anasztázia beceneve Neszti? Melyiken szólíthatlak?
  • Egyiken sem, utálom mindkettőt. Ányuska, azt szeretem, ahogyan édesanyám hívott régen. Azóta sem soha senki, de neked lehet, kedves herceg.
  • Honnan tudod, ezt is? Hogy herceg vagyok, ez nincs rajta az autómon?!
  • Onnan, hogy látom a szemeidben. Te is menekülsz.

Szívembe hasítottak Anasz…akarom mondani Ányuska szavai. Soha, senki nem mondta még ezt így nekem. Titokburkot építettem magam köré, egy falat, amelybe senki nem láthatott be. Eddig.

  • Miért vagy itt? – kérdezte halkan, kedvesen.
  • Mert érzem, hogy itt van. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt már majdnem eljutottam ide, de akkor az időjárás nem engedte. Valamiért nem kellett ideérnem akkor. A hóvihar felülírta terveimet. Azért jöttem, hogy megláthassam végre Őt! A sár…sár… – s itt elakadt a lélegzetem, ahogy a lányról a festményre tévedt a szemem.
  • Mi van?  – kérdezte ő. Sarat akarsz nézni, ezért utaztál ennyit?

Vörösnarancs napfényben fürdő, csillogó, ezüstpikkelyes lény, hatalmas karmok, egy gyűrött blúz ujjára emlékeztető fodros szárnyak, sárgásan barnás szemek, ahogy vízpárát húz maga után, kiröppenve a víz alól a sárkány, vérvörös tűzgömb száguld ki szájából a hegyek felé.

  • Ő! – mutatok rá a képre dadogva. Őmiatta vagyok itt. Honnan tudtad? Ezt is?
  • Ezt nem tudtam. Őmiatta én vagyok itt.

Lerogytam a másik székre, mellé, megfogtam a kezét és halkan, suttogva kértem:

  • Meséld el. Az életedet. Szeretném hallani.
  • Boldog gyerekkorom volt, leszámítva azt a tényt, hogy volt egy ikertestvérem, aki kétévesen meghalt. De nem emlékszem rá. Csak néha érzem őt. Minden éjjel álmodtam akkoriban, sárkányokról, talán azért mert a szüleim minden este meséltek nekem. Vagy másért is. Mikor olvasni tudtam már magamnak is meséltem, de már csak a sárkányok érdekeltek. Elkezdtem rajzolni, festeni őket, sőt később már írtam is. Sárkánynaplót. Aztán egyik napról a  másikra széthullott az életem. Apát elküldték a munkahelyéről, nem talált másikat, depressziós lett, inni kezdett. Anya nem bírta sokáig. Elváltak. Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha vele maradok, de eltűnt. Egyik napról a másikra. Évekig nem hallottam róla, s ezek nem igazán voltak szép évek az életemben. Aztán előkerült. A 18. születésnapomon. Akkor engedték ki a börtönből. Semmit sem értettem, csak el akartam menekülni. Egészen az Egyesült Államokig sikerült. Felvettek ösztöndíjjal a Stanford Egyetemre, történész-régész szakra. Évekre kiszakadtam otthonról. Meglett a diplomám és hamar le is doktoráltam utána. Elkezdődött az új életem. Bejártam én is a világot, régmúlt idők nyomán, de nem leltem sehol sem az álmaimat, ahogyan te sem. A halott kövek nem segítettek. Mindenhol én voltam a sárkányvadász ketyós dr. Szöszi, jujpiros sapiban. Elküldtek vagy mentem magamtól, mindegy volt. Aztán egy szép napon elegem lett. Egész életemben másokhoz hasonlítottam magam, olyan voltam, mint egy kaméleon, hozzásimultam mások gondolataihoz, érzéseihez, amit magaménak véltem. Aztán jöttek a csalódások. Egy éjjel, hosszú idő után, újra álmodtam. Ezt, amit a képen látsz. Pénzzé tettem mindenemet és elbuszoztam ide. És itt maradok, amíg meg nem találom. Vagy amíg türelmetlenségem fel nem emészt.

Arash herceg, alias, én, – ha már így lebuktam – békésen reggeliztem a hajómon, a tó közepén. Mármint széltében értve a közepén, amúgy a tó déli csücskéhez közel, hogy rálássak a kis motelre, ahol Ányuska lakott. Nem bírtam messze menni tőle. Érezte ő is. Hívtam, hogy lakjon a hajómon, velem, ingyen, hogy ne fizessen szállodát, de nem akart. A maga ura volt. Végre életében először. Bár azt a béna piros sapka-cipő kombót elhagyhatta volna. De miket is beszélek?! Hát ettől igazi önmaga! De ma reggel nem láttam kijönni a teraszra. Szokott integetni. Várom mindig. Néha kimegyek a partra hozzá beszélgetni. Hetek óta itt vagyunk. Ma picit később ébredtem, az igaz. Ő meg talán elment sétálni vagy biciklizni. Azt szeret. Nem láttam volna meg, ha a Nap nem pont akkor bújuk ki a felhők mögül. Valami csillogott a víz felszíne alatt. Azt hittem elsőre, hogy egy nagyobb hal. Ezüstpikkelyeket láttam, ahogy a víz felszínéhez közeledik. Talán egy évezred, vagy csak ezredmásodpercek teltek el, mire a tudatos agyam felfogta a képet. Egy sárkány kúszott fel a víz alól, lassan a felszín felé tört, de láthatóan élettelen volt. Se nem repült se nem fújt tüzet. Karjai és lábai kecsesen lebegtek körülötte. S hosszú szőke fürtök lógtak fejéről. Gondolkodás nélkül ugrottam.

A jeges víztől átfagyottan feküdt Ányuska a fedélzeten, ruha nélkül, pokrócokba burkolva magunkat simultam hozzá, saját bőröm, testem melegét átadva neki. Élt, de ájultan aludt. Éreztem, ahogy a sárkánytetoválás a hátán életre kel, halkan suttog és meleget áraszt. Megsimogattam és visszasuttogtam neki:

  • Megtalált téged.

A Sárkányerő Harcművészeti Iskola alapítójaként és oktatójaként megtaláltam önmagam. Végre azt csinálhattam, amit igazán szeretek. Amikor Anasztáziát, vagyis Ányuskát bemutattam szüleimnek, megbékéltek. Magam sem értem, hogyan s miért. Megértették, hogy én nem az ő életüket élem. Már csak egy dolog volt hátra. Ányuska szüleihez ellátogatni. Apját, Pétert könnyen megtaláltuk. Na, de nem pont erre számítottunk. Felülmúlt minden várakozást. Az anonim alkoholisták klubjában leltünk rá. Egy terápiás csoportot vezetett. Sok beszélgetés és régi sebek gyógyulása után elárulta, hogy hol találjuk az anyját, Lénát. A romos parasztház udvarán, egy kis alföldi faluban leltünk rá. Ahogy a kócos öregasszony rám nézett megijedt, két kezébe fogta kapáját, hogy ha bántani akarnám. Ekkor kilépett mögülem a feleségem és hosszú-hosszú percekig csak nézték egymást. Ányuska szólalt meg előbbi.

  • Hazajöttem, Mama.

 Szép

– Gyere, itt az idő!

– Nem, nem merek!

– Miért nem? Félsz?

– Félek! – Olyan nagy!

– Nagy? Hogy érted azt, hogy nagy?

– Háát, izé…olyan hosszú!

– Pont egy életnyi.

– Meg különben is, nagyon kacskaringós, tele veszéllyel!

– Pont, mint az élet maga.

– És..és túl piros!

– Túl piros? Úgy érted, nem fekete, vagy fehér, hanem színes?

– Igen, túl színes!

– Aha…Úgy szép az élet, ha színes.

– Na, meg különben sem látom a végét!

– Hát kedves, ez már csak így szokott lenni.

– Olyan távolinak tűnik odalenn.

– Miért gondolod, hogy lent van?

– Hát hol lenne? Lefelé megy, hiszen arra van lent. Felettünk meg a csillagok. Egyszerű.

– Olyan, mint Atlantisz.

– Mi? Atlanti Micsoda?

– Egy régmúlt világ. Az emberi lélek jelképe. Gazdag, virágzó és békés föld volt. Az emberek keresik, azóta is. Nyoma veszett. Mindenhol látni vélik, de nem találják sehol.

– Miért nem, Olyan mélyre süllyedt?

– Nem. Csak rossz helyen keresik.

– Miért? Te talán tudod, hol van?

– Hát persze, – mondta kuncogva – ITT! Itt van fenn! Ahogy te hívod. Lenn és fenn – nézőpont kérdése.

– Szóval akkor nem kell félnem? Azt mondod?

– Nincs mitől. Az Út vége odalenn, egy másik Út kezdete. Amely ide vezet. Ide fel, ahogy te érted. Az örök körforgás.

– Rendben. Akkor induljunk.

 

A hold ezüstfehéren izzott az égbolton, utat mutatva a félelem sötét erdőjén át. Szűzies, halványibolya csendruhába öltözött a szoba aurája. Nyugodtan lélegzett. Kinyitotta szemét és hófehér arcbőrébe lassan visszakúszott az élet rózsaszíne. Gyengén, alig észrevehetően, de érezhetően elmosolyodott.

– Álmodtam! – mondta Belle. Csúszdás játszótérről, csillagokról… és egy angyalról.

– Nem álom volt – szólt a férj. Itt van. A karodban. Alszik. Olyan, mint az édesanyja. Szép.

Az Apa

Ma van a születésnapja. Nagyjából az élete felén tart.  Persze csak kb., mert hisz honnan is tudhatnánk meddig élünk.  Kimondjuk, meddig szeretnénk és elosztjuk kettővel. Hát valahogy így. Bár ez őt sosem érdekelte. Hogy mennyi év van az életében. Inkább az, hogy mennyi élet van az éveiben. Szóval ma 45 éves Elemér. Ritka hülye név. Mármint szerintem. A szüleink nem gondoltak bele, mit fog ő ezért kapni, mennyit szívatják majd az iskolában. „Elemér, ugorj le egy elemér” – mindig dühös voltam ilyenkor ezekre a gyerekekre, sokszor nem is bírtam ki; odamentem és jól hasba bokszoltam őket. Megvédtem a bátyámat. Ő bezzeg! Fel sem vette. Visszakérdezett viccesen, „Mást nem kértek a boltból? Szotyi, ropi, kakaó?”  – és csak nevetett. Hamar le is szoktak róla. Elemér már akkor is más volt, más szűrőn át látta a világot. Elfogadta, amit kapott az élettől és boldog volt vele. Csodáltam, rajongtam érte. Életvidám, nyugodt, de játékos volt. Nem volt jó sportoló, sem túl izmos, sem túl ügyes, de erőt sugárzott. A focicsapatban ő volt a kapus, aki csak hátul van. És a csapatkapitány. Ritka, hogy ilyen titulust kapjon valaki, aki csak hátul van. De ő onnan, a háló előttről látta a csatateret, az egész pályát. Stratéga volt. Később, felnőttként már, az egyetemen a diákok vezetője lett, szó szerint. Akkor már felnőtt ereje volt, de még nem kiforrott. Soha nem akart csak pénzért dolgozni. Kitűnővel végezte tanulmányait, versenyeztek érte a vállalatok, de ő mást választott. Afrikába ment egy segélyszervezettel, a világot akarta megváltani. Ott történt a baj. Egy nap vadállatok támadtak a falura, sok embert megöltek, ő is megsebesült, majdnem elvesztette az egyik lábát. Végül megmentették, túlélte, de részlegesen lebénult. „Leszerelt”, s itthon helyezkedett el, ugyanolyan világmegváltó tervekkel. Nem akart karriert, de kapott, nem akart pénzt, de jött, nem akart vezető lenni, de követték. Mit tehetne? Hát éli a sorsát, s viszi előre a hite. Ő bezzeg nem szúrt ki a gyerekével, az rendes nevet kapott tőle, Gedeon. Vagy tévedtem?! Szép ház, sok pénz, autó is…de ő a villamost szereti a legjobban. A Duna partit. Ott viszi minden reggel Gedit isibe, s nézik a Gellért-hegyet, a hidakat. A világot, amely mindig más, s mindig történik benne valami. Na, mit is adhatnék én neked bátyus, a szülinapodra? Egy speciális, vicces karórát. Amely visszafelé mutatja az időt. Tudom, te értékelni fogod. Mert a pillanatban élsz.

Boldog Szülinapot,

Szerető öcséd,

Ödön.

Szép jó reggelt gyerekek!

Egyszer volt hol nem volt, az égig érő fa tetején is túl, a felhők felett az angyalok városában már mindenki készülődött a karácsonyra. Sürögtek forogtak az angyalok, rettentő sok dolguk volt.

– Jaj, mennyi gyerek – sóhajtott a főangyal, sosem végzünk. – Még a csomagolásnál tartunk.

– Mit csináljunk? Töprengtek nagy gondjukban. – A fenyőfákat is el kell vinnünk, és a díszeket is, jaj és még fel is kell tennünk őket!

– Sosem fogunk végezni! Mi lesz, ha nem érünk oda időben? Így sóhajtoztak

Egyszer csak egy kék szemű tündérfiú toppant eléjük.

  • Hát nekem van egy ötletem – mondta.

Talán, mi lenne, ha elosztanánk a munkát. Sok-sok kisgyerek született a Földön mostanában, és hát, akik régebben kicsik voltak, már nőttek, növögettek. Egyre nagyobbak és ügyesebbek lettek. Mi lenne, ha megkérnénk őket is, hogy segítsenek. Na persze nem egyedül, a szüleikkel együtt. Ha például ők vinnék a fát maguknak, olyant, amilyent szeretnének. Mi csak elküldjük a díszeket időben, angyalpostával. És ők feldíszítenék, amilyenre szeretnék.

Igen, ez jó ötlet! – kiáltott fel egy zöld szemű copfos kisangyal. – Aztán, amikor elmennek angyallesésre, vagyis minket meglesni – kuncogott hangosan – akkor mi meg titokban odacsempésszük az ajándékokat.

– És akkor mindenhová odaérünk időben és minden gyerek boldog lesz földön! – ujjongtak.

– Küldjük el ezt a hírt minél gyorsabban a nagyobb gyerekeknek! – mondták kórusban a többiek.

– Igen, de hogyan?

Hát, nem azért van az adventi kalendárium? Oda szoktuk becsempészni az édességeket, játékokat – mondta a főangyal.

Most vigyük el nekik ezt a hírt, és reggel már meg is találják.

FOLYTATJUK.