Egymásért

Sosem voltam ellened. Akkor sem, amikor a látszat másra engedett következtetni. Leghangosabb kitöréseim és legmélyebb elfojtásaim megélésekor is szerettelek, bár magam tudtam erről a legkevésbé.
Benned élek és Bennem élsz. Lélek a Lélekben.

Így működik az ember. Tombol és törtet, szétzúzza egy másodperc alatt, amit korábban szeretetzöngékből, kitartással felépített, csak azért, mert épp nem kapja meg, amit akar.  Fél… reszketve várja – a sötétségbe burkolózva – élete lezajlását, és reménykedik, hogy útközben nem változik semmi… az állandóságot markolná,  saját elmúlásának gondolata felsérti biztonságérzetét. Holott élni sincs bátorsága… Menekülés a léte, ébren és álmában egyaránt.

Bántottuk egymást, ez igaz, de már nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy ami megtörtént – okkal lehetett. Azért, hogy megértsük, tetteink, szavaink, gondolataink belülről tépáznak bennünket –  a másik csak felmutatja számunkra a Fájdalom Arcát, hogy az még katartikusabb módon figyelmeztethessen arra: eltévedtünk…
Volt, hogy arcon csaptalak – és elég volt hozzá egy gondolathullám -, máris az én arcomon sajgott a Te fájdalmad. Volt olyan is, hogy ez a pofon csak jóval később vált sajátommá, de olyan nem volt, nem lehetett, hogy ne hozzám tért volna vissza. Mert amit adunk – bumerángként talál haza, gazdájához. Előbb vagy utóbb.

Te Én vagy. Én Te vagyok. Egyek vagyunk, még akkor is, ha a földrajz vagy a körülmények azt hazudják: eltávolodtunk egymástól…
A gondolat energia – szabadon közlekedik a világban. És ha nem is tudatosul a fogadóban – az megtalálja és megborzongatja őt, érzés formájában.
Gondolok Rád – hálával. Azért, mert bántottalak és mert bántottál… hiszen néha épp e fájdalmak kellenek ahhoz, hogy tanulhatóvá váljon számunkra az élet. Máskülönben miért kapnánk ezeket?
A szeretetem sugallata időnként megcirógatja a szívedet, akkor is, ha ez nem tetten érhető számodra… Ott vagyok és itt vagy Te is. Táncban kapcsolódunk, melynek lényege nem a harc, hanem az összesimultság. A Szeretet. Amely Örökké Tart, és nem szól bele ármány vagy félelem. Csak a Teljesség Eksztázisa.

Ember, Barátom, jó lenne tudatossá tenni önmagunkban: ilyen mélyen tartozunk mi össze, akkor is, ha soha nem volt közünk egymáshoz a fizikai létezésben. Ismerlek mégis – és ismersz Te is engem. Kimondatlanul, megfogalmazatlanul. Nem létezik a fogalom: Idegen. Nem létezik a kijelentéshez kapcsolt igazság: Nincs közöm hozzád…
Van. Mindenkihez, mindenkor. Mert az Egyet bántva a fájdalom végigsöpör valamennyiünkön…
… mert az Egyet végigsimítva, a szeretet hulláma kígyózik végig létünkön…

Mindig érted vagyok. Nem lehetek ellened.
Csak az eltévelyedés kétségbeesése mondathatja velünk: Nem ismerlek, nem felelek érted.
Az Univerzumban, a látható mögötti világban közös Szimfóniában olvadunk össze – Ember az Emberrel. Eltéphetetlen szeretetszálon kapcsolódva…