Egó-csapdák 3.

A spirituális egó valóságos mestere a megtévesztésnek.
Amikor azt gondolod, hogy markánsan előrehaladtál  fejlődésed ösvényén, kajánul az arcodba nevet, majd a következő pillanatban ismét elkábít az ígéreteivel. Füttyszóra provokálja ki belőled legnagyravágyóbb hajlamaidat, és teljesen megvakít.

A spiritualitás égisze alatt zajlik talán a legtöbb egó-játszma. A legkomolyabb kihívás felismerni azt, hogy e területen csapdába estünk, hiszen jóság-és emelkedettség-köntösünket látva az emberismeret híján lévő álmodozók rajongásukkal támogatnak bennünket, és így általában mi magunk is egyre kevésbé sejtjük: világmegváltó fantáziálásunk mögött elfojtásaink már javában betegítik a lényünket.  Sokáig ezt az önámító játszmát büntetlenül éltetni persze nem lehet, hiszen a szervezetünk egyértelmű jeleket kezd küldeni: “ébresztő, illúziókat építesz öngyógyítás helyett!” Aztán vagy vesszük az üzenetet, vagy nem. Sokszor nem, mert ilyenkor jön az újabb “alibi”: a sötét erők támadásának kereszttüzében persze, hogy küzdelmes az élet… azaz a kételyébredés előtt máris újabb lendületet kapott bennünk a kiválasztottságtudat… és folytatódik az ördögi kör.

Nincs ember, akire ne várnának kihívások, tanulnivalók az életben. Aki azt hangoztatja (vagy érezteti) magáról, hogy készen van, tökéletesen gyógyult és mások fölött áll  – épp a legelveszettebb, önismeretének híján. A legsebzettebbek mindig azok, akik a legharsányabban hirdetik képességeiket, amelyek az esetek többségében elme által életre hívott fantáziajátékok, azaz a kitűnés vágya táplálja őket – és nincs közük a valósághoz. Szeretethiánnyal küzdő létezők számára komoly lehetőség az energianyerésre, ha mások által nem látható víziókkal dicsekedhetnek, vagy épp gyógyítónak vallják magukat ott, ahol az ígéret is elegendő a manipulációhoz… csak épp ez mind rossz karmát teremt, és ébredéskor még komolyabb sérüléseket hív maga után.

A sérült ember egyik tipikus tünete:  saját különlegességének hangsúlyozásában látja a túlélés lehetőségét. Miközben ő maga sem tudja, hogy fantáziájának áldozata, egyre többeket vonz be álomvilágába, így a valóság-látástól megfosztva lélektársait, akik fanatikus követőivé válnak, egészen a csalódásig. A spiritualitás így válik szomorú, szeretethiányos létezők “randevúhelyszínévé” – ezzel hiteltelenné téve az egyébként mély ezoterikus tanokat, amelyek pedig valóban tiszta iránytűk az életben, ha megértjük és a gyakorlatba is beültetjük őket.
Egy idő után ugyan ki hisz a Magasabb Világok küldöttjeinek, ha számos közöttük (is) a tudatlanságnak áldozatul esett hamis próféta? A hangos, ön-avatott ál-mesterek mellett az, aki a csöndből beszél, már figyelemre sem méltó… Holott épp az alázat sugallja az igazi tudást.

Ha fejlődni kívánsz és ezért tudatosan, kitartóan dolgozol – jó úton jársz. Ugyanakkor kérdezd meg időről időre önmagadtól: egyre közelebb érzem magam az emberekhez és a világhoz, vagy inkább az jár a fejemben – milyen nagyszerű képviselője vagyok ÉN az Igazságnak? Ez utóbbi esetben érdemes átgondolni, melyek is a valódi céljaid… mert más szeretetet koldulni álruhában, mint elkötelezett munkával tiszta Erőhöz segíteni őszinteségre törekvő, valódi Önmagunkat…