Egy

Aranyfényben áramlik az Élet, akkor is, ha épp átmeneti vakságot fogadtál, és a Felismerések helyett sebnyalogatásra pazarlod alkotó energiáidat.
Hogyan is helyezhetjük önmagunkat mások alá vagy fölé; hogyan hihetünk egónk villantásainak (különbek vagyunk lélektársainknál), miközben közös forrásunk az Egy?

Ha tetten éred magad abban, hogy ítélkezel, véleményt alkotsz másokról, címkék alapján fogalmazod meg az embereket, akik körülvesznek, az elmédben határozva minőségükről: már sokat tettél a fejlődésedért. Ám az igazi szárnyalás a Szeretetóceán felé csak akkor kezdődhet, ha elfogadtad: minden Létező gyönyörű…  és a másik épp megnyilvánulásainak különbözőségével tanít bennünket – ösztönös áramoltatással – feltéve persze, ha hagyjuk.

Mindenki, aki elfelejtette az egyenlőség törvényét, bukni kényszerül, sokszor, újra meg újra – az Ébredésig.
A Szeretet nem válogat, és nem akar győzni, senki felé bizonyítani: csak engedi, hogy a Létezők a maguk szabadságában definiálhassák az Életet…
…miközben Ő csak megfigyel, szemlélődik, gyönyörködik.

Szeress, gyógyíts fényeddel – hagyd, hogy azzá váljon a Pillanat és benne az Ember, amivé akkor és ott válni tud.
Egyedi, megismételhetetlen Csodává.