Teremtés

Olyan az életünk, amilyennek korábban megfestettük elménk vásznán. Mi magunk alkottuk mindazt, ami ma bennünk van és körül vesz minket, senki más nem felelős ezért.
Az elménkben foganó sok millió gondolat összegzése az, amit a mindennapjainkban viszontlátunk – és ha nem tetszik  kép, lehetőségünk van változtatni rajta.

A változás, változtatás azonban erőfeszítést, munkát igényel – és ezen a ponton bukik el sok ember. Mert az élet nem a “sült galambra várók” klubja – hanem a harcosoké.
Ideje felnőnünk a feladathoz. A tudatos, boldog, önfeledt, fénnyel teli teremtés az, ami felemelhet bennünket és a bolygót e kihívásokkal teli időkben.

Minden jó

Ha valóban hiszed, hogy minden és mindenki Egy – azaz Istentől és Istenből való -, hogyan is gondolkodhatsz  becsmérlően, ítélkezőn önmagadról és ezáltal másokról? Miféle spiritualitás az, amely megkülönböztet, és fájdalmakat csihol, megbocsátás és gyakorlati szeretet helyett? Az igaz spirituális út nem a technikai megoldásokra épül, hanem lényed fényességére, amely csak tudatosság és őszinteség árán érhető el, nagyon elszánt, kitartó belső erőfeszítések által.
A spirituális egó bűvöletében megrekedt utazó nincs közelebb az Igazság fényéhez, mint az, aki még a matériában járja elvakult köreit. Sőt, önfelismerése esetenként még bonyolultabb folyamat lehet, hiszen sejtelme sincs saját eltévelyedéséről ál-mesteri szerepében.
El kellene fogadnunk, hogy mindenki útja egyedi. Nincs általános recept – nincs “jó” és nincs “rossz” lépés az Univerzumban. Néha éppen az, ami felett mi pálcát törünk, a legkomolyabb előmozdítója egy másik létező megvilágosodási folyamatának. És elutasítása talán épp a legmakacsabb  hátráltatója saját ébredésünknek…
Az, aki Önazonos, már nem ítélkezik – csak dönt. Határoz afelől,  hogy mi az, amit befogad itt és most az életébe… és minden mást csak megfigyel. Elfogadó, bölcs belső mosollyal.

Ébredés

Sokáig aludtunk. Elmélyült Csipkerózsika-utazásunk rémálmokkal tűzdelt ámokfutásnak tűnt, mégis volt értelme… mert talán a fájdalmakból könnyebb kigyógyulni akkor, ha már elviselhetetlenek.

Vártuk a Megváltót, a királyfit, aki meghitt csókkal ébreszt, és karjaiba emel.
És jött is… csak mi nem voltunk éberek rá.

Mígnem egy hajnalon elég lett az alvásból. Kitártuk szívünk ablakát, a világra nyitottuk szemünket… és bátorságunk nyomán lényünket átjárta a Fény…

Így történik ez mindig. Belülről fakadó elhatározással ébred a Fény Harcosa, ha végre eldönti: elég az időhúzásból…

Miért is?

Miért sietünk, rohanunk, vágtázunk keresztül az életen?
Miért szegezünk puskát a másik szívéhez, amikor virággal is ünnepelhetnénk önmagunkat, egymást?
Miért is?
A félelem az ok. Az örökös szorongás attól, hogy kiderül, kevesebbet érünk másoknál.
Arra neveltek bennünket ugyanis jóakaró, ám megvakult ősök, hogy versenypályának tekintsük az életet.
Pedig játszótér az, az örömteljes tapasztalatszerzés biztonságos, sok kihívást tartogató terepe.

Eltorzult látásmóddal szemléljük az életet – szörnyetegekkel betelepítve a csodavilágot, amelybe eredendően beleszülettünk.
Ellenséget látunk ott is, ahol segítőkész barátok vesznek bennünket körül, mert elhisszük, hogy amit elménkben tárolunk, az maga az igazság. Holott többnyire saját üldözési mániánk hiteti el velünk, hogy árnyékok kúsznak mögöttünk, megszégyenítést osztó jelenléttel.

Saját bűntudatunk üldözöttjeiként lihegve reméljük a külső megváltást, ám ha alkalom kínálkozik a felszabadulásra – visszarettenünk, hiszen gyanakvó természetünk még a fényes ígéretek idején is aktivizálódik az ismeretlen felsejlése által.

A kapu tárva-nyitva áll, és csak rajtunk múlik, kilépünk-e rajta, felvállalva így eredeti minőségünket, amelynek lényege a szeretet.
Vagy a küszöbön megállva, gyomrunkhoz kapva inkább visszahúzódunk sötétségünk barlangjába, ahol a lét fénytelen és üres, de legalább ismerős…

Megfogalmaztad-e valaha: mitől félsz egyáltalán?

Csöndbe zártan

Ha feljebbvalónak érzed magad másoknál, ha a kiválasztottság-tudat motiválja lépéseidet, a legtöbb, amit önmagadért tehetsz, hogy csöndedbe zárkózol, és elgondolkodsz azon, ki is vagy valójában. Az bizonyos ugyanis, hogy aki elválasztva érzi magát a Lélekóceán többi cseppjétől, nem mesteri valóját éli. Saját vágyainak, kisebbségi komplexusának esett áldozatul, miközben elhiszi, aranykalitkája az örökkévaló palotájának trónterme… és ő a mindentudó, igazságot osztó király…
A spirituális egó napjaink egyik legalattomosabb árulója. Miközben másokat ostorozunk azért, mert (látszólag) nem ébrednek az Új Kori változások közepette, érdemes saját szívünkbe tekintenünk: mi valóban készen állunk a döntésre? Mert az, aki törött lelkét álruhába öltöztetve uralkodót játszik – épp oly elveszett, mint a matéria foglyaként vívódó lélektársa. Az alázat, a belülről fakadó szolgálat, a szívben lángoló szeretet és a belső őszinteség az, ami a tudatos fényharcos  ismérve… és a csönd, amelyben a hivalkodás és akarnok világmegváltás szelíd elfogadássá formálódik át… békében.

Ajándék

Hagyd a múltadat! Tekints inkább arra, hogy milyen csodát tartogat számodra a jelen pillanat. A tanulás lehetőségét díszcsmagolásban hozza és adja át az Univerzum, amit – ha éber vagy, átvehetsz -, szenvedés nélkül, nyitott, gyermeki kíváncsisággal… Miért nem a könnyebbik utat választod?