Egymásért

Sosem voltam ellened. Akkor sem, amikor a látszat másra engedett következtetni. Leghangosabb kitöréseim és legmélyebb elfojtásaim megélésekor is szerettelek, bár magam tudtam erről a legkevésbé.
Benned élek és Bennem élsz. Lélek a Lélekben.

Így működik az ember. Tombol és törtet, szétzúzza egy másodperc alatt, amit korábban szeretetzöngékből, kitartással felépített, csak azért, mert épp nem kapja meg, amit akar.  Fél… reszketve várja – a sötétségbe burkolózva – élete lezajlását, és reménykedik, hogy útközben nem változik semmi… az állandóságot markolná,  saját elmúlásának gondolata felsérti biztonságérzetét. Holott élni sincs bátorsága… Menekülés a léte, ébren és álmában egyaránt.

Bántottuk egymást, ez igaz, de már nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy ami megtörtént – okkal lehetett. Azért, hogy megértsük, tetteink, szavaink, gondolataink belülről tépáznak bennünket –  a másik csak felmutatja számunkra a Fájdalom Arcát, hogy az még katartikusabb módon figyelmeztethessen arra: eltévedtünk…
Volt, hogy arcon csaptalak – és elég volt hozzá egy gondolathullám -, máris az én arcomon sajgott a Te fájdalmad. Volt olyan is, hogy ez a pofon csak jóval később vált sajátommá, de olyan nem volt, nem lehetett, hogy ne hozzám tért volna vissza. Mert amit adunk – bumerángként talál haza, gazdájához. Előbb vagy utóbb.

Te Én vagy. Én Te vagyok. Egyek vagyunk, még akkor is, ha a földrajz vagy a körülmények azt hazudják: eltávolodtunk egymástól…
A gondolat energia – szabadon közlekedik a világban. És ha nem is tudatosul a fogadóban – az megtalálja és megborzongatja őt, érzés formájában.
Gondolok Rád – hálával. Azért, mert bántottalak és mert bántottál… hiszen néha épp e fájdalmak kellenek ahhoz, hogy tanulhatóvá váljon számunkra az élet. Máskülönben miért kapnánk ezeket?
A szeretetem sugallata időnként megcirógatja a szívedet, akkor is, ha ez nem tetten érhető számodra… Ott vagyok és itt vagy Te is. Táncban kapcsolódunk, melynek lényege nem a harc, hanem az összesimultság. A Szeretet. Amely Örökké Tart, és nem szól bele ármány vagy félelem. Csak a Teljesség Eksztázisa.

Ember, Barátom, jó lenne tudatossá tenni önmagunkban: ilyen mélyen tartozunk mi össze, akkor is, ha soha nem volt közünk egymáshoz a fizikai létezésben. Ismerlek mégis – és ismersz Te is engem. Kimondatlanul, megfogalmazatlanul. Nem létezik a fogalom: Idegen. Nem létezik a kijelentéshez kapcsolt igazság: Nincs közöm hozzád…
Van. Mindenkihez, mindenkor. Mert az Egyet bántva a fájdalom végigsöpör valamennyiünkön…
… mert az Egyet végigsimítva, a szeretet hulláma kígyózik végig létünkön…

Mindig érted vagyok. Nem lehetek ellened.
Csak az eltévelyedés kétségbeesése mondathatja velünk: Nem ismerlek, nem felelek érted.
Az Univerzumban, a látható mögötti világban közös Szimfóniában olvadunk össze – Ember az Emberrel. Eltéphetetlen szeretetszálon kapcsolódva…

Telepátia

Az érzékelhető(bb) alsóbb síkokon (fizikai, asztrális, mentális) túl is van Valóság: valamennyiünk a Nagy Egész része. Akkor sem vagyunk külön, amikor elhisszük, hogy sok száz-ezer kilométer választ el bennünket egymástól. A másik felé küldött gondolat megérkezik akkor is, ha ő zártságában nem kész azt tudatosan felismerni és értelmezni. Az öt fizikai érzékszerv befogadókészsége ugyanis korlátozott, és aki csak ezeket hagyta kifejlődni önmagában, megtagadva korábbi “örökségét”, nem tapasztal többet a világból, csak ami ezen a síkon “fogható” jel.
Most hunyd le a szemed egy pillanatra, és mélyülj el a tőled távollévő ismerős lényének szépségében. Gondolj rá és küldj felé üzenetet… Bízz benne, megkapja, eljut hozzá, ami talán csak abban nyilvánul meg, hogy épp abban a másodpercben Te is eszébe jutsz, és az emléked hatására átfut egy mosoly a szívén… ezáltal pedig máris összekapcsolódtatok. A felelősségünk persze komoly, hiszen ugyanígy legyőzi a földrajzi távolságot a bizalmatlansággal, félelemmel, haraggal átszőtt gondolat is, és megsebzi a címzettet anélkül, hogy tudnál és tudna róla.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a legfontosabb tennivalóink egyike e felporzó útszakaszban az, hogy elsajátítsuk a megbocsátás művészetét, és megtanuljuk elfogadni a gondolatiság felelősségét minden létező irányában. Szeretetre hangolódva.

Megbocsátás 2.

Emberi kapcsolataid mindegyike tanítás számodra. Amelyik egymásra tekintés fájdalmas, annak üzenete érzékenyebben érint, mint azoké, amelyek felett könnyedén átbillensz. Így aztán légy éber és hálás. Mindenért. Mert a megpróbáltatás, a kihívás az, ami a harcos edzésprogramját adja. Általa válsz erőssé és legyőzhetetlenné, felkészülve így a még nagyobb próbatételekre.
… Te csak állj stabilan a fényben, és szeress. Minden létezőt ezen a világon.

 

Megbocsátás

Nincs megváltás megbocsátás nélkül. Akinek harag lángja égeti a szívét, az előtt a sorompó zárva marad. Hiába meditálsz, imádkozol, böjtölsz, vagy van tele a fejed intellektuális tudással, ha a szeretet gyakorlata során bukdácsolsz. Nem az a lényeg, hogy ismeretekkel bírj, és vezényszóra emeld elő tudástáradból a helyzetnek megfelelő bölcseleteket – mindez semmit nem ér az élet labirintusában bolyongva, amikor felteszik számodra a nagy kérdést: szeretsz-e belülről, igazán… Az igazi próbatétel ez.
Bántottak, sokat – és emlékezz: bántottál te is. De ez már a múlt. Ne csomagold naivitásba önmagad, ugyanakkor engedd el a gyanakvás kényszerét is: áramolj, és a megérzéseidre hagyatkozva gördítsd tovább életed fonalát, aktuális döntéseid mentén. Ha pedig felismered, hogy a másik rosszakaród, imádkozz érte! Kérj számára (rá)ébredést és a szívnyitás áldását, mert ezzel is emeled a világot…

Az egyetlen út

A Szívemben rózsa nyílik. Tüskéitől megválni segít a növekvő Tapasztalat. A Belül Születő Elhatározás.
Hogyan is bánthatnálak, ha Benned saját ébredő fényem látom viszont?

Istenanyám Tanulsággá forrasztja össze sebeimet.  Mosoly az ajkán, a tekintete lángoló.
Bölcsőben ringat, amely aranyból fonódott… Énekel hozzám, hangja átjárja világomat – gyógyít.
Fényében áramolva az egyetlen út a Szereteté…
Áldott a létezés – érted már?

Fókusz

Zakatolnak a gondolatok. Megállás nélkül. Nincs szabadság, az elme folytonos kattogása szüntelen teremtésben van.

Nem tudsz meditálni? Túlságosan aktívak  fantáziavilágod teremtményei?
Az ok egyszerű:  a szenvedés megszokott ritmusa fontosabb számodra, mint a megváltás.
Még nem döntöttél… bár már tudod, hogy merre tartanál, a szakítás a régi mintákkal mégsem történt meg…
Csak az nem képes meditálni, aki nem határozta el magát igazán rá. Mert még fél elveszíteni, amit megszokott: a kilátástalanság háttérmoraját, amely nélkül túlságosan ijesztő volna a csönd.

A millió gondolat kígyóként kúszik végig lényeden, és ha méregfoggal bír, bármely síkon megmar, beteggé tesz. Meg kell tanulnod a kígyóbűvölés művészetét, máskülönben te leszel a vesztes… Rá kell ébredned: a világodat Te magad teremted, és hogy milyenné, az gondolataid irányultságán múlik. Az éles, bántó, sötét gondolat pusztulást hoz rád és fájdalmakat – az égig röppenő, bizalomban erős szikrák pedig boldogságot teremtenek köréd.
Minden ezen múlik: hol a fókuszod? Mire koncentrálsz?
MI A CÉLOD e hullámzó élettengeren hajózva? A partot érés, a hazatalálás egy paradicsomi szigeten, vagy a hajótörött lét kilátástalan nélkülözése?

Nézz a szemembe!

“Kiskirálylány, a maga szeme olyan, akár a csillagos égbolt, benne az örökkévalóság jár táncot. Ha egyszer valaki belenéz ebbe a szempárba, többé nem tud szabadulni a hatása alól. Ahhoz azonban engedni kell, hogy legyen bátorsága belenézni”…

Ezek nem az én mondataim. Egy koldustól kaptam őket, tizenhat éves koromban. Épp “halni” készültem, mint a világon minden, helyét nem találó, magányát elviselhetetlennek tartó tizenéves, amikor hozzám lépett ez a szülővárosomban ismerős, jellegzetes figura, és kissé kapatos állapotában a fenti üzenetet közvetítette felém. Aztán valószínűleg azt is elfelejtette, hogy létezem… (Azóta már meghalt, legutolsó – és egyben második – találkozásunkkor, amikor épp szintén az “életemmel küzdöttem, az életemért”, megkerestem őt, és megköszöntem neki a régi szavakat. Fogalma sem volt, miről beszélek… de a százforintosomat elfogadta. És ez így volt jó. Így kapcsolódott bennem össze – az ő arcában – az Ég és a Föld.)

Azóta már tudom, hogy nem az én szemem a lényeg. Hanem a SZEM maga – a Mindent Látó.
Az a tiszta átjáró, amelyen keresztül kiáramlik a Világra a Lélek Fénye, a Szív Igazsága.
Ha valaha betekintettél egy másik ember Személyes Birodalmába, és volt bátorságod  elmerülni annak mélységeiben, megmutatta magát számodra a Személytelen… az Isteni. A Valós.
… és akkor nem volt többé “te” és nem volt többé “én” – “AZ” volt csak, ami mindannyiunk közös Lét-Tere.  Egy volt a Mindenség – egyetlen odaadó-befogadó Pillantás-Találkozás által.

Az élet harmatcseppje olvad végig arcomon, ha egy Lélek, amely tőlem független, és mégis Egy-gyökerű velem, bizalommal megnyitja előttem Szentélyének ajtaját, és rám villantja egyedi Lényének fényét…

… ezekben a kivételes egybekelésekben mutatja meg magát az Örökkévalóság…

Ma már tudom, az öreg koldus nem rólam beszélt, hanem az emberek közötti Találkozások csoda-voltáról…
…mert ha két tekintet valóban egymásra rezdül, két pillantás eggyé forr össze akár csak egy másodperc erejéig is – a Szeretet olyan dimenziói tárhatják fel magukat, amelyek kilendítik a feleket az idegenség illúziójából, és egy Világvégéig Tartó Láthatatlan Szívölelésben egyesítik őket.
Áldás van azon, aki nyitott Szívvel felkészíti magát e Csodára…

Tárlatvezetés

Elvárjuk mások szeretetét, miközben meg sem fordul a fejünkben, hogy példát ehhez is csak mi adhatunk. Egészséges önszeretetünkön keresztül vezethetnénk azokat a lelkeket, akik hozzánk itt és most kapcsolódni vágynak, e spirituális “tárlatvezetés” során azt is megsúgva, a szeretet számunkra hogyan esik jól. Ebből igazán inspiráló összekapcsolódás születhetne, ugye?

Ám gondolj csak bele: ha mi képtelenek vagyunk kinti és benti személyes világunkban felfedezni a fényt, hogyan remélhetjük másoktól a közelebb merészkedést? Ha mi, akik a legismerősebben mozgunk tereinkben, azt sugalljuk, hogy amit odabent találtunk, figyelemre sem érdemes, vagy kifejezetten kellemetlen – ugyan miként inspirálhatjuk a kívülállókat a belépésre?

Adok a megértéshez egy példát. Valaki meg akar látogatni Téged, kíváncsian, nyitottan próbálkozik, ám Te azt jelzed felé szavakkal és szavak nélkül:  “á, az én otthonomba nem érdemes eljönnöd, nincs ott semmiféle látnivaló, ráadásul az ottlét kifejezetten kellemetlen”, vagy “a város, ahol élek, annyira unalmas, hogy onnan inkább menekülni kell”… Szerinted mennyire fokozódik a másikban a vágy a kirándulásra?

Külső és belső szentélyed tisztán tartásáért Te felelsz. Ha vendégeket fogadnál úgy, hogy közben nem akarod felkészületlennek érezni magad a házigazda szerepében, törekedj szüntelenül önmagad minden síkú tökéletesítésére, amelynek hozadéka az önelfogadás, a harmonikus önszeretet, az egészséges önbizalom. Nincs olyan, hogy valamiből számodra “csak ennyi adatott” – a változtatás joga és lehetősége igenis a kezedben van… Önbizalomhiányunk oka az, hogy nem hisszük el magunk sem, hogy megtettünk mindent a teljességért.

Lassíts!

Lassíts! Hová is szaladnál?
A világ örök mozgásában csak akkor válhatsz jelenlévővé, ha időt adsz a megfigyelésre és az alkalmazkodásra. Máskülönben rutinszerűen ismétlődő szokásaiddal csak a szakadékot tágítod önmagad – és a Pillanat megnyilvánulása között.

Karácsonyi ajándék: Hamarosan olvasható a honlapon Várakozás című novellám, amely a szeretet és a hűség erejéről mesél.