Illúziók helyett

Repedezik öröknek hazudott világunk: a folyamat lépésről lépésre mutatja, hogy e földi létben minden múlandó. Az elengedés művészetének gyakorlásával készít fel bennünket az Univerzum az Új Korba való átlépésre – illúziók törnek szilánkokra mindennapjainkban azért, hogy végre megértsük, mi fontos igazán.
Még sincs mitől félned.  Szeretve vagy, csak épp saját didergő, fagyott szíved nem képes felismerni, hogy milyen áldást küld feléd nap mint nap az Isteni Terv által a Létezés. Ha tüzet raknál belső kemencédben, megvilágosodna számodra az Igazság: az élet birtoklás és versengés nélkül kétségtelenül a csodák mentén halad… Csak éppen tapasztalat híján ezt nehéz elhinni – belelépni az Áramlás Patakjába az elme értelmezése szerint: öngyilkosság…
…holott a Létezés pontosan ott kezdődik…
…ahol híd épül ember és ember között, előítéletek nélküli összefogásban.

Ám a félelmet elengedni olyan nehéz… hiszen hozzászoktunk sok évezred alatt.
Pedig mögötte, az Ismeretlenben nincs más, csak a Mindenséget átölelő Szeretetfény…

Van-e bátorságod átlépni a küszöböt? Vagy továbbra is meghagyod magadnak a Maya káprázatvilágában való szunyókálást, míg az valóban darabjaira nem hullik szét körülötted… mert szenvedni mégiscsak biztonságosabb érzés, mint fejest ugrani a Végtelenbe…?

Ellenségkép

Emberek. Szembejönnek és továbbhaladnak… mindegyikük útja egy-egy végtelen hosszúságú regény.

Személyiségünk két véglete között keresgélünk, mi is volna a helyes út. Néha bölcsen döntünk, máskor elbukunk. És ha kijelentjük egymás számára: “erre menj”, válaszunk csak saját sorsunkban gyökerezhet, így igazi létjogosultsága nincsen. Mert a tapasztalat keveset ér, ha nem saját.
(Ha receptet írnál fel embertársad számára, inkább tekints magadba: nem rögzültél-e túlságosan a mindentudó szerepében, ahelyett, hogy egyszerűen jelen lennél a pillanat megismételhetetlenségében, figyelő hallgatással inspirálva a másikat?)

Sok ezeréves utat járunk, a hamuban sült pogácsánkat majszolva. Önmagunkat keressük (bár erről általában megfeledkezünk), és néha már-már megsejtjük azt is, hogy a sárkányfejek levágása nélkül küldetésünk nem sikerülhet: merthogy az ellenség nem kint van, hanem odabent… a félelmeinkben.
Ahogyan a megváltás is a szívünkben lehetséges…  Sehol másutt.

Ő és én. Két külön világ, összeolvadva minden szívdobbanásban.
Tanulni vagyunk itt – egymás által.

Mestereink ellen miért is indítunk háborút?

…talán mert félünk meglátni a másik szeme tükrében az Igazságot?
Könnyebb azt összetörni… nehogy kiderüljön a világ számára, hogy valójában saját lényünk gyarlóságaitól szűkölünk…

Egyben

Elhiheted: ha Neked fáj, nekem is fáj.
Még akkor is, ha fizikai síkon ebben az életben idáig nem segített találkozáshoz bennünket a sors.
Lélekszinten kötődünk, bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla…

Ha Egyek vagyunk, hogyan is lehetne másként, mintsem aranyfényű óceánlétezésben hullámozva, nem különösebben fontos, mégis elengedhetetlen vízcseppként másokkal közösen mantrázni az Igét?

Egymás tükrébe pillantva kiolvassuk azt is, amit bevallanunk nehéz. Például azt, hogy egyformák vagyunk – esendőek, mint mindenki ezen a bolygón: tanulásra, változásra, tudatosodásra érkeztünk – és arra, hogy emlékezzünk, kik is vagyunk valójában.

Elhiheted: ha bennem áramló az öröm, abból Neked is szívesen adok.
…mert az egyik emelkedése a másikra is inspirálóan hat: nem tudunk egymás nélkül mozdulni – szimbiózisunk kötelez.

Így nem kérek mást tőled, mint azt, hogy ragyogj – hiszen belső fényed felvállalása által gyógyulni kezd az egész Világegyetem…
Nem lenyűgöző, hogy mosolyunk által tesszük a legtöbbet önmagunkért, EGYmásért?

Érted…

Az ember, ha nem dönt a változás mellett, megmarad a régi mintáiban, élete megkövesedett hullámaiban fulladozva – és csak a halála pillanatában tudatosul benne: másként is lehetett volna… varázsolhatott volna örömöt és szépséget, igazságot és békességet, csak hát, könnyebb volt sebet nyalogatni… mert abban legalább nincs kockázat.
A legbölcsebb önismereti tanács: VÁLTOZZ, ha nem harmonikusak, belső mosollyal átitatottak a mindennapjaid… mert ha ezekben nem dúskálsz, valamit rosszul csinálsz. A világban való létezés ugyanis – ha helyesen értelmezzük ittlétünk okát és miértjeit – boldogságforrás, nem pedig mókuskerék-szerű, kiégésig fokozódó hajsza.
Ha nem kacagó a szíved, itt és most határozd el, hogy újjászületsz… Megteheted, minden eszköz adott hozzá, és ha mégsem találod meg ezeket színpalettádon, még mindig kérhetsz külső segítséget olyan személytől, akiben bízol, mert fényével bizonyítja: sikerülhet… Neked is!

Egy Új Kor hajnalán

A spiritualitás hírnökei – amerre csak járnak – “világvégéről” beszélnek,  sokszor felelőtlenül megrémítve vészjósló próféciáikkal hallgatóságukat.
Velük szemben állva a materialista társadalom tagjai legfeljebb csak morózusan dünnyögnek a jóslatokat hallva, vagy épp kitörő haragjuk áradatát zúdítják a túlbuzgó “sarlatánokra”.

Egyre feszültebb a hangulat a csatatéren, holott mint mindig, ezúttal is a középút lenne a megoldás: egymást elfogadva ráhangolódni a szeretetre, mindenfajta végletesség pallos-szerű felhasználása nélkül.

Az, aki nem fogékony az ezotéria tanításaira – hátha nyitott a szeretetre (!), és így máris egyetértés születhetne a két tábor tagjai között. (Ehelyett, ami ma zajlik: kíméletlen harcba-szállás saját személyes igazságunk védelmezéséért, egyébként valóban nemes, de így egyre inkább elcsépelt és lejáratott eszmék zászlaja alatt.)
Megkönnyítené a helyzetet az egymásra figyelés, mert elképzelhető, hogy több esetben csak a szókincsbeli eltérések okozzák az alapfrusztrációt.
Ideje volna türelemmel elfogadni egymás különbözőségét, mert összefogás nélkül még nehezebbnek ígérkezik annak elviselése, ami – tetszik, nem tetszik – a jövőben valamennyiünkre vár.

Az energiák egyre inkább erősödnek, amelyek hatására az emberekben is növekszik a belső feszültség. A személyes és csoportos “vulkánkitörésekre” épp úgy számítanunk kell, mint ahogyan Földanyánk egyre gyakoribb “kirobbanásaira”.
Meg kellene értenünk (saját helyzetünk megkönnyítése végett), hogy senkinek nem könnyű.
Ezt a háborút valamennyiünknek meg kell vívni – de milyen nagy segítség lenne, ha nem egymás ellen hadakoznánk, hanem támogatólag viszonyulnánk a másikhoz. Az önmagunkkal való küzdelem is épp elég komoly kihívás…

Lehetne a kulcsszó az empátia…

Jövő

Aranyló a Távol.
Az ember mégis azt hiszi, hogy félnie kell…
Holott csak megérkeznie. Önmagába.

Hosszú Út

Hosszú az Út, míg megérkezünk oda, ahol melegség járja át végre a Vidéket.
… A múlt
Kietlen, vad, rideg tájakon zakatoltunk évezredeken át. Vacogtunk, fáztunk és azért rimánkodtunk, hogy a túlélés démonjai megkegyelmezzenek nekünk – de nem tették. Újra meg újra csatát vesztettünk, majd kis szünet után ismét visszatértünk a Jégmezőre, újabb és újabb köröket róni, mókuskerékben tréningezve megváltást remélni, kívülről… de semmi nem segített. Fagyott, és a szürke köd beborított mindent.
Sakk-matt. A király halott. Megint. Sajnálom.

Megkeményedett ez a jégpáncél is.

“Ez volnék én?” – sír fel a tükörkép. – “Ez nem lehet, figyelj, ez tényleg nem lehet így.”

Önvád, mert mégiscsak úgy volt. Megbocsátani nehéz, ha a tévedést mi követtük el. Annyi életen át… újra meg újra… elvakulva saját illúzió-romjaink látszat-helyénvalóságától.

De ma… ma valami más volt… olvadó jég illata töltötte be a Teret.
Kérdezed, az milyen – felelem: nem tudom… azt érezni kell… egyszer meg kell érezni, és akkor nem felejted el soha többé…

Ébredés. Tavasz-szimfónia zengi be a környéket.
Bántottam, sokat, másokat és magamat – számít ez?  Ma csakazértis egy új nap kezdődött!
… Persze, hogy számít. Sajog odabent a múlt, minden emlékével együtt. Vétek volt úgy tenni… mégis úgy tettem.

Na és?
Mit na és? Neked mindegy?
Nem mindegy. De úgy kellett, hogy legyen. Neked is, neki is.
Miért?
Mert tapasztalni KELL.
Miért kell?
… Nem érted? Hogy felébredj végre!
Ahogyan most teszem?
Éppen úgy… egyre inkább. És egyre makacsabbul.


Makacskodom. Ébredek is, meg nem is.
Már tudom, hogy a jégfalon túl is élhetnék… akarok? Igen… is… meg nem is. Mert a jégfalon innen lévő világot már ismerem. A másikat nem.
… Mitől félsz? … Attól, hogy túl szép odaát?
Attól hát. Persze. Mi mástól?
És akkor mi van?
Akkor… maradni akarok majd, örökre. Odaát.
Hát maradj!
Örökre?
Persze. Az ott az Öröklétre szól.
És színes?
El sem tudod képzelni, mennyi szín kavarog Odaát… Mindent kiszínez a napfény.
A könnyeket is?
Azokat nem… mert ember maradsz. Csak többet tudsz már saját magadnál.
Az Igazságot.
Azt.
Jó tudni?
Jó.

Madárfütty. Több szólamban.
Ez Onnan jött, igaz?
Onnan.

Sóhaj. Belülről jövő. Választani kell.
Az Odaát illata túlságosan erősödik.
Félek… Mi lesz, ha ezután mindig boldognak kell lennem? … Mi lesz akkor? …

Haldoklom… Szerinted haldoklom?
Ez természetes.
Természetes… a halál a pórusaimat szaggatja. Vagy csak képzelődöm?
Képzelődsz.
El fogok tűnni.
Nem egészen.

Rendben van. Te győztél.
Nem. Együtt győztünk. Ez közös döntés. Gratulálok magunknak, hogy szövetségre léptünk.
Hát, legyen úgy!
Legyen meg AZ akarat…

… ITT és MOST
Melegséges a Vidék. Mindent átjár a Fény.
Jó itt. Mintha mindig is erre jártam volna…

Ima közben

Dübörög a Föld: ébresztőt provokál, hogy megértsük végre, az utolsó órában vagyunk.

Az emberek szórakozottan pillantanak karórájukra, majd buszra pattannak, és elsietnek, következő háborújuk helyszínére…

Egók vívják élet-halál harcukat a mindennapok csatamezején… miközben a bolygó és az emberiség fennmaradása a tét.
Egymás torkának ugrunk, személyes igazságunkat védve – ha győztesnek ítéljük magunkat, a mellünket döngetjük büszke fölénnyel, ha pedig vesztesnek, panaszáradatot zúdítunk a segítségért rimánkodó Anyatermészetre -, és csak azt nem vesszük észre, hogy saját ellenségünk mi magunk vagyunk…

Gyertyaláng lobban fel a Mindenség Oltárán. Összebújunk körülötte?
Jólesne együtt imádkozni, meditálni, kéz a kézben az Istenséggel egy megtisztult jövőért, amelyért most, ebben a másodpercben is felelősek vagyunk.

Senkinek nem könnyű…

Felerősödtek az energiák. Tagadod, hitetlenkedsz, vállat vonsz vagy elfogadod – a tények szempontjából lényegtelen.

Nagy erők dübörögnek az Univerzumban, lehetőséget biztosítva számunkra a felemelkedésre. Az azonban, hogy ezt megléphessük, lemondást kíván – el kell engednünk régi, téves mintáinkat olyannyira, hogy a Szeretetben feloldódva valóban, félelmek nélkül igent merjünk mondani a változásra. Ez nehéz, hiszen énünk megannyi beteg darabjához görcsösen ragaszkodunk: elképzelni sem tudjuk, milyen lesz az életünk ezen megszokott, elkorcsosult részeink nélkül. Haldoklunk mindaddig, míg rá nem ébredünk: ami történik, újjászületés.

Zokogva rázza magát Földanyánk, és mi még mindig nem halljuk meg segélykiáltásait. Áradó a bolygófájdalom, amellyel a figyelmet igyekszik felhívni magára e gyönyörű, kék Asszonytest, az életben maradásért. De mi alszunk tovább… egó-gömbünk körül szállingózunk megigézetten,  mintha nem lenne ezen túli Valóság. Pedig van – és értünk kiált.

Észrevetted, hogy mostanában valahogy izgágább, megfoghatatlanabb a Lét? Összesűrűsödött energiagombolyagok gurulnak Életünk Pallóján, és néha hasra esünk bennük. Máskor meg elkap a vak rémület, és csak sodor, sodor – és nem sejtjük e váratlan pánik okát… Feszülés a kereszten, nincs tovább – van ilyen érzésed néha? Mintha összedőlne ég és föld, és képtelen vagy kontrollálni önmagad… vagy egyszerűen csak felesküszik ellened a világ, és ami idáig stabilnak tűnt számodra, egyik pillanatról a másikra semmivé olvad szét… Bábel Tornya és személyes Armageddon. Kicsiben és nagyban. Kint és bent.

…amikor már úgy tűnik, hogy körülötted és benned cafatokra hasad szét a világ – csöndesedj le, és keresd a Lélek Fényét… Ne csapongj, ne kapkodj – kutass kitartóan! Fókuszálj a Fényre…
…és ha rátalálsz, ne engedd el többé. Mert általa egy Új Igazság tárul ki számodra, meghitt anyaméhként nyitva meg magát lényed előtt…
…hazatalálsz.
Csak ne add fel útközben! Kérlek!

Tévedések

Tárd ki szárnyaidat, és emelkedj jelenlegi önmagad fölé… ez a fejlődés útja.
Olyan könnyű eltévedni, míg sötétben tapogatózik az ember: nekivágtázni kitörni vágyó vadlóként saját egónk falainak, és közben elhinni, hogy helyesen élünk. Néha a koppanás sem elegendő az ébredéshez. Néha a legerőteljesebb krízis is csak ürességtől kongó üzenet: megértés helyett égi támadásként fordítjuk le magunknak a pallosként sújtó jeleket. Azután csodálkozunk, hogy a vihar nem csendesedik – vagy még inkább állandósul. Mert az egónk hevesen vakkantgató kiskutyaként még mindig azt igyekszik elhitetni velünk: kiválasztottságunk az oka annak, hogy sötét támadások kereszttüzében fulladozunk. Vagy épp ellenkezőleg, arra fogjuk látszólagos kiszolgáltatottságunkat, hogy annyi bűnös gondolat megfogant az elménkben, így csak a megérdemelt büntetés nyilai csapnak le ránk… akár így-akár úgy, a vége ugyanaz: dagonya az egó-mocsárban, stagnáló tehetetlenség. Várakozás egy mesebeli “sült galambra”, amely nem érkezik meg soha… mert ez a természete.
Olyan jó lenne akkora hanggal bírni, hogy egyetlen monológgal felébreszthető legyen a világ… belekiáltani a Térbe: emberek, itt és most még nem késő… de ne várjatok tovább, mert a Nagy Lehetőség megragadása helyett a Nagy Összeomlás talál rátok… ébredjetek, változzatok, emelkedjetek, gyógyítsátok meg önmagatokat és saját lényeteken keresztül ezt a megbetegedett, szűkölő világot!!!
Ki kiált velem? Összefoghatnánk…