Bennem dobban…
Fülembe súgja, ki vagyok…
…
Vagyok…
… aki vagyok…
És hogy milyen, régóta mindegy. Mert a szerepjáték egyhangú…
…
Mezítlábasan fogad magába az Óceán…
Az élet habjai fodrozódnak, tisztára mossák lényemet.
Megmerítkezem hát a Pillanat varázsában…
…
Hazatérés?
Fészekmeleg.
Jó.
Van igazság, amely nem képes éned határain túlra tágulni, mert ahhoz túlságosan szubjektív. Magadénak érzed, ragaszkodsz hozzá, és nem veszed észre talán már azt sem, hogy e véleményből máris “skatulyát” érleltél, amely megakaszt fejlődésedben, és háborút szít közted és a másik ember között. Merthogy ellenséggé válik az, akinek a meglátása a Tiédtől különböző.
Megéri?
Nem volna bölcsebb a szívnyitottság nyugalmával figyelni és megfigyelni – ráérezni arra, hogy a szembejövő ezerféle igazság közül melyik aktuálisan a hozzánk legközelebbi, amiért érdemes talán korábbi beidegződéseinket is lecserélni?
Tanulni jöttél – mégis a megszokás kényszerét építed magadban…
Pedig ha eljön az idő, és tovább kell hajóznod egy ma még ismeretlennek ható másik partra, nem az lesz a kérdés, milyen csatákat nyertél a külvilágban, hanem hogy mennyire voltál képes túlnőni Önmagad gyengeségein…
Olyan sokat vár a kezdő útkereső a spiritualitástól. Hangzatos ígéreteket, csodákat, látványosságot, cirkuszt. Aztán, megannyi külső tapasztalat, csalódás után kimerülten ébred rá arra, hogy harmóniájának kulcsai “az utcán hevernek”, megoldásai a mindennapok ívein nyugszanak. Ezen a ponton talán megtalálja belső békéjét, tudatosságát: ismét rálép, ezúttal egy másik útra, amely immár a hangzavaron túli csönd világába, befelé vezet. Nagy kalandja ezen mérföldkőnél indul igazán.
…
A spirituális egó folyamatosan a megtévesztésen dolgozik. Az illúzióteremtésre épít, mert tudja, azzal megszédíthető az ember, aki így elhiszi, hogy a fény küldöttjévé vált, miközben valójában egyre duzzadó, torz énképe által éppen a másik oldalt erősíti. Minden, ami falat húz ember és ember között – ellen-ereje az emelkedésnek. Ami elválaszt bennünket egymástól, és akadálya egységlétünk felismerésének – a sötét erők eszköze evolúciónk akadályozására.
…
A jelenkor nagyra nőni vágyó, önkéntes prófétái és mesterei valójában bűvészek, akik szemfényvesztő produkcióikkal kábítják el a naivitásába veszett keresőt. A legnagyobb gond az, hogy erről általában ők maguk sem tudnak, hiszen tudatalatti elméjüknek, vagy épp asztrál-lényeknek esnek ilyenkor áldozatul. Legfeljebb óvatosan érdemes közeledni ahhoz, aki túl sokat ígér, és túl nagy hangon szól – az önreklám és a meggyőzni vágyó propaganda sosem az Igazság üzeneteinek átadását mutatja, hanem egy hetvenkedő egó önimádó szónoklatát, amelyben a személyi kultusz születik.
…
Légy éber: a legfájdalmasabb tanulságok épp a spiritualitás útvesztőiben születnek…
Ahogyan itt és most a világban lenni tudsz, éppen tökéletes állapot ahhoz, hogy rátalálhass a következő evolúciós lépcsőfokodra. A látszat következtetéseket megengedhet ugyan a külvilág – vagy épp saját magad – számára, ám az Igazság mindig rejtett: sosem tudhatjuk, hogy átmeneti stagnálásunk nem éppen egy nagy felfelé ugrás előzménye; talán a változás előtti csönd feszültsége, ami bennünk zakatol.
Ne légy csalódott önmagadban, ha nem úgy mutatja magát sorsod, ahogyan lenni kívánkozol, hiszen a vágyak csak kioltják a pillanatban létezés lehetőségét. Önostorozás helyett hozd inkább előtérbe a gondolatnélküliség erejét, és meglátod, e döntésed nyomában felsorakoznak a csodák…
Nem vagy bűnös, csak eltévedtél, mert még nem tanultad meg a leckét.
Ha átadod magad az áramlásnak, bölcsen figyelsz és megfigyelsz, a következő próbatétel már nem bukást, hanem felemelkedést hoz számodra. Erről szól a történet – ha nem hibázunk néha, nincs lehetőségünk megtapasztalni az Élet sokarcúságát. És így nem is választunk… Holott döntések nélkül nincs hazatérés, nincs feloldódás.
A bűntudat olyan erő, amely visszaránt a sárba. Saját lényedet sebzed vele, miközben elfelejted: te is isteni vagy, és szabad jogod a tanulás. Ha önmagadat kínzod, visszaveted magad a fejlődésben, ezáltal ugyanúgy lefelé húzó energia vagy az Egy számára, mintha embertársaidat akadályoznád haladásukban.
Nézd meg a kudarcodat, vond le a tanulságokat és legközelebb tégy másként. Ez a tapasztalás tiszta útja: ez vezet el a Mindenséghez.
Minden, ami történik, érted van.
Egyre harsogóbb ébresztőt fújnak az Univerzum Igaz Szívű Munkásai, hogy felismerd végre: elérkezett a tettek ideje. És ha mégis alszol tovább, kimaradsz a sok évezredes lehetőségből, gátja leszel a tömeges felemelkedés folyamatának. Fejest ugrassz a Kilátástalanságba…
Pillants a híradóba, nézz meg egy hírportált, és fogadd el: felgyorsult körülöttünk és bennünk minden. Földanyánk és gyermeke, az ember belső feszültségtől reszket – nincs tovább. Az Új Kor felé haladásunk elengedhetetlen, ám ez a közeledés újfajta szemléletet kíván. Nem léphet át a Kapun az, aki nem készíti fel önmagát az új energiák befogadására.
Emlékezz vissza, mi történt 11.11.11-én. A város felbolydult hangyabolyra emlékeztetett, mintha eszüket vesztették volna az emberek. A feszültség, a szorongás szinte fogható volt a levegőben.
…
Tekints ki az ablakon: vibrál a világ… ember embernek farkasa, ádáz küzdelem zajlik a talpon maradásért… Egyetlen megoldásunk a felvállalás – rábólintani a belső munkára, és fényt hozni végre az életünkbe, árnyékok kergetése helyett.
…
Melyek a változásokat inspiráló energiaáradat érkezésének jelei? A fejfájás, az álmatlanság, a szokatlanul intenzív álmok jelentkezése, a látászavar, a kontrollvesztés, az érzelmi hullámok, a pánikrohamok, a sötét gondolatok, a hatalmas és váratlan szeretetáramlatok, a fokozott érzékenység, az érzékszervek befogadó erejének növekedése, az étkezési zavarok, az időérzék elvesztése, a kimerültség, az ürességérzet, a mellkasi nyomás és szívdobogás, az idegenségérzet, a felerősödött szorongás, a szokatlan hangok tapasztalása… A sor folytatható, de nem ez a lényeg.
Ami fontos – a stabilitás, ami megértéssel és meditációval érhető el. A szívcsakra megnyitásával, amely elengedhetetlen eszközünkké válik az előttünk álló kihívásokkal teli időkben.
…
Ne harcolj – áramolj és légy a pillanatban, tudatossággal. Csak így lépheted át odaadással a Küszöböt.
Minden hiteles tükröt összetörni vágyik az ember, akit az egója vezet. Elfogadása addig áramló, amíg vágyott énképére – az ő elképzelése szerinti – pozitív visszaigazolást kap lélektársaitól. Ám amint veszély fenyegeti mesterségesen felfújt hatalmát: harcolni kezd. Dacból indított küzdelme pedig olyan méreteket ölt, amilyen aktuális felindultságban és megszilárdultságban elméje van. Ebből a félelemből nőnek ki a világ háborúi, és a közösségi, egyéni fájdalmak…
…
A hatalmi harcot folytató elme veszélyes – ha ugyanis nem kapja meg azt a reakciót a világtól, amire vágyik, kisebbségi komplexusa olyan méreteket ölt, hogy már nem képes kontrollálni viselkedését: személyes énképe visszaállításáért heves csatába indul. Híveket keres, akik visszaigazolják reményeit, és ha valaki lerántaná a leplet hamisságáról – kétségbeesett ellentámadást indít – miközben nem ismeri fel: vélt ellensége önmaga…
…
Bölcs volna elfogadnunk: mindenki egyformán szép, és éppen egyediségében az. Nincs hierarchia az emberi rendben: egyfelé tartunk, közös forrásból merítve. Haladásunk időzítése azon múlik, mikor vállaljuk fel a fókusz-tisztaságot: elmetörekvéseink elengedése és versengés helyett a szív-áramoltatott jelenlétet, amely hazavezet. Mert miközben egymást igyekszünk görcsösen meggyőzni arról, hogy csodálatot (vagy épp sajnálatot, együttérzést) érdemlünk a világtól, erre tékozolt energiáinkat akár öngyógyításra, emelkedésre is fordíthatnánk… hogy felismerjük végre: Egyek vagyunk, és csak együtt boldog-ulhatunk.
Lehetnék Nélküled, de nem tudok. Nem azért, mert feltétlenül találkozáshoz segített valaha is az élet – hanem mert valamennyi létező energiahálózatban kapcsolódik egymáshoz, eltéphetetlenül.
Ha Te emelkedsz, az engem is a magasba röpít; ha én sírok, saját fájdalmam Téged is lesújt.
Akkor is, ha nem tudunk erről, sem pedig egymásról…
…
Az egó divatja tombol a világban. Versenyeznek az emberek: ki ér többet a másiknál.
És közben szüntelenül önmagukat gyengítik, a másik megalázása által.
Saját ellenségünk mi magunk vagyunk.
…
Ha az én-központúság forradalma véget ér – és a közösségi gondolkodás, a csoportért felelős érzelmi hozzáállás válik vezető gyakorlattá: akkor elmondhatjuk, hogy elindultunk egy Tiszta Világ felé.
Minden más illúzió…
Ha felismerted az Egységet, nem harsog fel benned többé a hiány fülsértő moraja: aranyfényű egybe-olvadtságban lubickolod végig az életet és a halált.
Nincs olyan, hogy Nélküled. A gondolat átsüvít az Univerzumon, és hazatalál annál, akinek van nyitottsága hozzá.
Csak Veled van – szüntelen közös lélektáncunk eksztázisban születik újjá minden mostban.
Miért is kellene fájnia annak, ami végtelen örömre született?
Foggal-körömmel kapaszkodunk, hogy megtartsuk mindazt, amiről azt hazudjuk önmagunknak, hogy a miénk. Birtokolt embereink és kisajátított tárgyaink által feledjük el – ideig-óráig – kényszeresen azt, hogy milyen kíméletlenül kong bennünk a fájdalmas üresség…
… és miközben szüntelenül keresünk, vakságunkban csak azt nem vesszük észre, hogy épp boldogságunk forrásában taposunk… amely gyönyörű Igékkel biztosítana arról, hogy minden rendben van – ha ezen égi Muzsika nem süket fülekre találna…
Nem a világ rossz, hanem az ember amnéziája erőteljes.
Ébredj fel a gyötrő álomból és ismerd fel – SZABAD vagy és TELJES… az Öröklétben.