Otthon

Bennem dobban…
Fülembe súgja, ki vagyok…

Vagyok…
… aki vagyok…
És hogy milyen, régóta mindegy. Mert a szerepjáték egyhangú…

Mezítlábasan fogad magába az Óceán…
Az élet habjai fodrozódnak, tisztára mossák lényemet.
Megmerítkezem hát a Pillanat varázsában…

Hazatérés?
Fészekmeleg.
Jó.

Igazságok

Van igazság, amely nem képes éned határain túlra tágulni, mert ahhoz túlságosan szubjektív. Magadénak érzed, ragaszkodsz hozzá, és nem veszed észre talán már azt sem, hogy e véleményből máris “skatulyát” érleltél, amely megakaszt fejlődésedben, és háborút szít közted és a másik ember között. Merthogy ellenséggé válik az, akinek a meglátása a Tiédtől különböző.
Megéri?
Nem volna bölcsebb a szívnyitottság nyugalmával figyelni és megfigyelni – ráérezni arra, hogy a szembejövő ezerféle igazság közül melyik aktuálisan a hozzánk legközelebbi, amiért érdemes talán korábbi beidegződéseinket is lecserélni?
Tanulni jöttél – mégis a megszokás kényszerét építed magadban…
Pedig ha eljön az idő, és tovább kell hajóznod egy ma még ismeretlennek ható másik partra, nem az lesz a kérdés, milyen csatákat nyertél a külvilágban, hanem hogy mennyire voltál képes túlnőni Önmagad gyengeségein…

Látszat-út

Olyan sokat vár a kezdő útkereső a spiritualitástól. Hangzatos ígéreteket, csodákat, látványosságot, cirkuszt. Aztán, megannyi külső tapasztalat, csalódás után kimerülten ébred rá arra, hogy harmóniájának kulcsai “az utcán hevernek”, megoldásai a mindennapok ívein nyugszanak. Ezen a ponton talán megtalálja belső békéjét, tudatosságát: ismét rálép, ezúttal egy másik útra, amely immár a hangzavaron túli csönd világába, befelé vezet. Nagy kalandja ezen mérföldkőnél indul igazán.

A spirituális egó folyamatosan a megtévesztésen dolgozik. Az illúzióteremtésre épít, mert tudja, azzal megszédíthető az ember, aki így elhiszi, hogy a fény küldöttjévé vált, miközben valójában egyre duzzadó, torz énképe által éppen a másik oldalt erősíti. Minden, ami falat húz ember és ember között – ellen-ereje az emelkedésnek. Ami elválaszt bennünket egymástól, és akadálya egységlétünk felismerésének – a sötét erők eszköze evolúciónk akadályozására.

A jelenkor nagyra nőni vágyó, önkéntes prófétái és mesterei valójában bűvészek, akik szemfényvesztő produkcióikkal kábítják el a naivitásába veszett keresőt. A legnagyobb gond az, hogy erről általában ők maguk sem tudnak, hiszen tudatalatti elméjüknek, vagy épp asztrál-lényeknek esnek ilyenkor áldozatul. Legfeljebb óvatosan érdemes közeledni ahhoz, aki túl sokat ígér, és túl nagy hangon szól – az önreklám és a meggyőzni vágyó propaganda sosem az Igazság üzeneteinek átadását mutatja, hanem egy hetvenkedő egó önimádó szónoklatát, amelyben a személyi kultusz születik.

Légy éber: a legfájdalmasabb tanulságok épp a spiritualitás útvesztőiben születnek…

Szélcsend

Ahogyan itt és most a világban lenni tudsz, éppen tökéletes állapot ahhoz, hogy rátalálhass a következő evolúciós lépcsőfokodra. A látszat következtetéseket megengedhet ugyan a külvilág – vagy épp saját magad – számára, ám az Igazság mindig rejtett: sosem tudhatjuk, hogy átmeneti stagnálásunk nem éppen egy nagy felfelé ugrás előzménye; talán a változás előtti csönd feszültsége, ami bennünk zakatol.
Ne légy csalódott önmagadban, ha nem úgy mutatja magát sorsod, ahogyan lenni kívánkozol, hiszen a vágyak csak kioltják a pillanatban létezés lehetőségét. Önostorozás helyett hozd inkább előtérbe  a gondolatnélküliség erejét, és meglátod, e döntésed nyomában felsorakoznak a csodák…

Bűntudat helyett

Nem vagy bűnös, csak eltévedtél, mert még nem tanultad meg a leckét.
Ha átadod magad az áramlásnak, bölcsen figyelsz és megfigyelsz, a következő próbatétel már nem bukást, hanem felemelkedést hoz számodra. Erről szól a történet – ha nem hibázunk néha, nincs lehetőségünk megtapasztalni az Élet sokarcúságát. És így nem is választunk… Holott döntések nélkül nincs hazatérés, nincs feloldódás.
A bűntudat olyan erő, amely visszaránt a sárba. Saját lényedet sebzed vele, miközben elfelejted: te is isteni vagy, és szabad jogod a tanulás. Ha önmagadat kínzod, visszaveted magad a fejlődésben, ezáltal ugyanúgy lefelé húzó energia vagy az Egy számára, mintha embertársaidat akadályoznád haladásukban.
Nézd meg a kudarcodat, vond le a tanulságokat és legközelebb tégy másként. Ez a tapasztalás tiszta útja: ez vezet el a Mindenséghez.

 

Küszöbön

Minden, ami történik, érted van.
Egyre harsogóbb ébresztőt fújnak az Univerzum Igaz Szívű Munkásai, hogy felismerd végre: elérkezett a tettek ideje. És ha mégis alszol tovább, kimaradsz a sok évezredes lehetőségből,  gátja leszel a tömeges felemelkedés folyamatának. Fejest ugrassz a Kilátástalanságba…
Pillants a híradóba, nézz meg egy hírportált, és fogadd el: felgyorsult körülöttünk és bennünk minden. Földanyánk és gyermeke, az ember belső feszültségtől reszket – nincs tovább.  Az Új Kor felé haladásunk elengedhetetlen, ám ez a közeledés újfajta szemléletet kíván. Nem léphet át a Kapun az, aki nem készíti fel önmagát az új energiák befogadására.
Emlékezz vissza, mi történt 11.11.11-én. A város felbolydult hangyabolyra emlékeztetett, mintha eszüket vesztették volna az emberek. A feszültség, a szorongás szinte fogható volt a levegőben.

Tekints ki az ablakon: vibrál a világ… ember embernek farkasa, ádáz küzdelem zajlik a talpon maradásért… Egyetlen megoldásunk a felvállalás – rábólintani a belső munkára, és fényt hozni végre az életünkbe, árnyékok kergetése helyett.

Melyek a változásokat inspiráló energiaáradat érkezésének jelei? A fejfájás, az álmatlanság, a szokatlanul intenzív álmok jelentkezése, a látászavar, a kontrollvesztés, az érzelmi hullámok, a pánikrohamok, a sötét gondolatok, a hatalmas és váratlan szeretetáramlatok, a fokozott érzékenység, az érzékszervek befogadó erejének növekedése, az étkezési zavarok, az időérzék elvesztése, a kimerültség, az ürességérzet, a mellkasi nyomás és szívdobogás, az idegenségérzet, a felerősödött szorongás, a szokatlan hangok tapasztalása… A sor folytatható, de nem ez a lényeg.
Ami fontos – a stabilitás, ami megértéssel és meditációval érhető el. A szívcsakra megnyitásával, amely elengedhetetlen eszközünkké válik az előttünk álló kihívásokkal teli időkben.

Ne harcolj – áramolj és légy a pillanatban, tudatossággal. Csak így lépheted át odaadással a Küszöböt.

Tükörkép

Minden hiteles tükröt összetörni vágyik az ember, akit az egója vezet. Elfogadása addig áramló, amíg vágyott énképére – az ő elképzelése szerinti – pozitív visszaigazolást kap lélektársaitól. Ám amint veszély fenyegeti mesterségesen felfújt hatalmát: harcolni kezd. Dacból indított küzdelme pedig olyan méreteket ölt, amilyen aktuális felindultságban és megszilárdultságban elméje van.  Ebből a félelemből nőnek ki a világ háborúi, és a közösségi, egyéni fájdalmak…

A hatalmi harcot folytató elme veszélyes – ha ugyanis nem kapja meg azt a reakciót a világtól, amire vágyik, kisebbségi komplexusa olyan méreteket ölt, hogy már nem képes kontrollálni viselkedését: személyes énképe visszaállításáért heves csatába indul. Híveket keres, akik visszaigazolják reményeit, és ha valaki lerántaná a leplet hamisságáról – kétségbeesett ellentámadást indít – miközben nem ismeri fel: vélt ellensége önmaga…

Bölcs volna elfogadnunk: mindenki egyformán szép, és éppen egyediségében az. Nincs hierarchia az emberi rendben: egyfelé tartunk, közös forrásból merítve. Haladásunk időzítése azon múlik, mikor vállaljuk fel a fókusz-tisztaságot: elmetörekvéseink elengedése és versengés helyett a szív-áramoltatott jelenlétet, amely hazavezet. Mert miközben egymást igyekszünk görcsösen meggyőzni arról, hogy csodálatot (vagy épp sajnálatot, együttérzést) érdemlünk a világtól, erre tékozolt energiáinkat akár öngyógyításra, emelkedésre is fordíthatnánk… hogy felismerjük végre: Egyek vagyunk, és csak együtt boldog-ulhatunk.

Összeköttetésben

Lehetnék Nélküled, de nem tudok. Nem azért, mert feltétlenül találkozáshoz segített valaha is az élet – hanem mert valamennyi létező energiahálózatban kapcsolódik egymáshoz, eltéphetetlenül.
Ha Te emelkedsz, az engem is a magasba röpít; ha én sírok, saját fájdalmam Téged is lesújt.
Akkor is, ha nem tudunk erről, sem pedig egymásról…

Az egó divatja tombol a világban. Versenyeznek az emberek: ki ér többet a másiknál.
És közben szüntelenül önmagukat gyengítik, a másik megalázása által.
Saját ellenségünk mi magunk vagyunk.

Ha az én-központúság forradalma véget ér – és a közösségi gondolkodás, a csoportért felelős érzelmi hozzáállás válik vezető gyakorlattá: akkor elmondhatjuk, hogy elindultunk egy Tiszta Világ felé.
Minden más illúzió…

Nincs “egyedül”

Ha felismerted az Egységet, nem harsog fel benned többé a hiány fülsértő moraja: aranyfényű egybe-olvadtságban lubickolod végig az életet és a halált.
Nincs olyan, hogy Nélküled. A gondolat átsüvít az Univerzumon, és hazatalál annál, akinek van nyitottsága hozzá.
Csak Veled van – szüntelen közös lélektáncunk eksztázisban születik újjá minden mostban.
Miért is kellene fájnia annak, ami végtelen örömre született?

Kapaszkodók?

Foggal-körömmel kapaszkodunk, hogy megtartsuk mindazt, amiről azt hazudjuk önmagunknak, hogy a miénk. Birtokolt embereink és kisajátított tárgyaink által feledjük el – ideig-óráig – kényszeresen azt, hogy milyen kíméletlenül kong bennünk a fájdalmas üresség…
… és miközben szüntelenül keresünk, vakságunkban csak azt nem vesszük észre, hogy épp boldogságunk forrásában taposunk… amely gyönyörű Igékkel biztosítana arról, hogy minden rendben van – ha ezen égi Muzsika nem süket fülekre találna…
Nem a világ rossz, hanem az ember amnéziája erőteljes.
Ébredj fel a gyötrő álomból és ismerd fel – SZABAD vagy és TELJES… az Öröklétben.