Csörög a vekker!

A jövőnk a mi kezünkben van

Prófétának lenni kihívás, hiszen a „hipnotizált” emberi elme mindig is görcsös ellenállással reagált a változásokra. Változások nélkül azonban nincs haladás, nincs fejlődés sem. A múlthoz ragaszkodó, zárt magatartás az előttünk álló megpróbáltatások közepette egyet jelenthet az Élet feladásával.
Nemcsak az ezotéria nagyjai állnak ki a „hegytetőre” napjainkban, világgá kürtölni: „baj van, emberek, ébredjetek” – de teszik ezt immár a „földön két lábbal álló” tudósemberek és az intuíciójukban erős művészek is. Az emberiség mégis alszik tovább. Ha rákérdeznénk, miért van ez így, a válasz egyértelmű volna: „engem biztosan nem érintenek az események, majd igyekszem nem belekeveredni semmibe”. Vagy: „ugyan már, idáig is volt valahogyan, majd megoldódik minden”. A buszon és a szupermarketekben még mindig gyakoribb téma a kedvenc szappanopera aktuális részének megvitatása, mint egymás motiválása az ébredésre. Holott hitelesnek tűnő jóslatok, előrejelzések szerint a következő évtizedek igencsak erőt próbálóak lesznek valamennyiünk számára. Sőt, meglehetősen komoly „struccpolitikát” folytat az, aki a már idáig is megmutatkozott jelek alapján nem úgy véli: változtatni kell, méghozzá azonnal!

Földanyánk jajszava

Még mindig tehetünk!
Mondják, még mindig van lehetőségünk jóvátenni mindazt, amit az évszázadok, évezredek során elrontottunk. Mégsem történik semmi… Vagy ha igen – mert néhány bátor önkéntes összefog, és elkezd dolgozni önmagán, a világon –, válaszul csak legyintést kapnak. Holott egészségi állapotunk válságban van, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy unokáinknak lesz még módjuk stabil földet érezni a lábuk alatt. Ez nem pesszimizmus. Ez a valóság.
Nemrégiben az egyik neves telefontársaság kétórás kényszerszünetre „kárhoztatta” ügyfeleit, ugyanis technikai malőr lépett fel, így használhatatlanná vált a hálózat. Elgondolkodtató volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy micsoda pánikba esnek az emberek, csak azért, mert rövid ideig nincs lehetőség telefonálásra – a stressz-energia bizony az egekbe szökött! Mi lesz akkor, ha esetleg az Internet is „pihenőre” megy? És akkor, ha Földanyánk is végleg azt mondja: elege van? Nem bírja tovább…
A probléma az, hogy gondolkodni már csak akkor kezdünk – és akkor is a kétségbeesés által vezérelten -, amikor már késő… Amikorra mi is – látványosan – érintetté váltunk a folyamatban. Amikor talán nincs is már visszaút… Az utóbbi időben több markáns figyelmeztetést is küldött felénk Földanya arról, hogy szüksége van a segítségre, a támogatásra. Mi kell még az emberiségnek ahhoz, hogy rádöbbenjen: nincs több idő a halogatásra?

 A halogató elme

Egyszer egy javasasszony elmesélt nekem egy történetet. A férj rákbeteg volt, és talán menthető lett volna, ha a család – de legalábbis ő – életmódot vált. Ez leginkább azt jelentette volna, hogy át kell alakítani a konyhai szokásokat a gyógyulásért. A feleség fennhangon jajgatott, magánkívül volt, egyre csak azt ismételgette: nem akarja elveszíteni a férjét… Ám a gyakorlati változtatásra még a félelem és a fájdalom sem vitte rá. Férje hamarosan meghalt. Elgondolkodtató? Pedig így van ezzel az emberek többsége: kétségbeesetten követeli a jólétet, miközben eszébe sem jut, hogy a harmóniához, az egészséghez, az ÉLETHEZ csak tettekkel lehet eljutni.
Milyen asszonyok azok, akik vegyszerekkel tömik férjüket? Milyen anyák, akik lustaságból és kényelemszeretetből tartalmatlan, vagy tartósítókkal puffasztott táplálékkal indítják útnak gyermekeiket? Nem rosszak, ebben biztos vagyok – csak tudatlanok. A szokásaik rabjai. A félelmeik rabszolgái. És nem a Szeretet nagykövetei… Holott épp ez utóbbiak helytállására volna szükség akkor, amikor a világ bajban van. Kellenek a felébredt anyák és asszonyok, akik szeretettel és egészséges ételekkel, tiszta ivóvízzel táplálják övéiket, simogató szavaikkal rávezetve őket az igazságra! Kellenek a tudatos férfiak, akik az erő és a figyelem művészetével mutatnak példát utódaiknak… Ha ők velünk vannak, a remény is tovább élhet. Ám ha a gyávaság lesz úrrá rajtuk, és elutasítják a próféta-szerepet, amelyet az égiek rájuk bíztak – a mag elsorvad, mielőtt kibújna a földből…
Ébresztő, emberek!
Csodákat tehetünk önmagunkért, egymásért – ha kijövünk végre barlangunkból, ahol téli álmunkat alusszuk, és kitárt karokkal üdvözöljük a Tavaszt!

A szerző Új Korra felkészítő könyve ITT olvasható, ezen a linken pedig jelképes összegért, nyomtatható formában megrendelhető!

Újságíró: Cs. Szabó Virág

Elfogadás

Fogadd el, ami jön!
Nincs miért tiltakoznod ellene, hiszen a megvalósult tényeken változtatni úgysem tudsz.
A hozzáállásodon, és ezzel a jövődön lehet csak formálni, ezeken azonban csodálatos hatékonysággal.
Tanulj abból, ami rosszul esik, vagy fájdalmat hoz, és engedd el a bírálatot. Az ítélet nem más, mint ellenállás, őslázadásunk modern vetülete: emberi szenvedésünk elsődleges oka.
Áramolj, hagyd megtörténni a dolgokat és nyilvánítsd ki magadnak: minden úgy jó, ahogyan van… ezzel a döntéssel máris új dimenziók nyílnak meg előtted…

 

Egy

Aranyfényben áramlik az Élet, akkor is, ha épp átmeneti vakságot fogadtál, és a Felismerések helyett sebnyalogatásra pazarlod alkotó energiáidat.
Hogyan is helyezhetjük önmagunkat mások alá vagy fölé; hogyan hihetünk egónk villantásainak (különbek vagyunk lélektársainknál), miközben közös forrásunk az Egy?

Ha tetten éred magad abban, hogy ítélkezel, véleményt alkotsz másokról, címkék alapján fogalmazod meg az embereket, akik körülvesznek, az elmédben határozva minőségükről: már sokat tettél a fejlődésedért. Ám az igazi szárnyalás a Szeretetóceán felé csak akkor kezdődhet, ha elfogadtad: minden Létező gyönyörű…  és a másik épp megnyilvánulásainak különbözőségével tanít bennünket – ösztönös áramoltatással – feltéve persze, ha hagyjuk.

Mindenki, aki elfelejtette az egyenlőség törvényét, bukni kényszerül, sokszor, újra meg újra – az Ébredésig.
A Szeretet nem válogat, és nem akar győzni, senki felé bizonyítani: csak engedi, hogy a Létezők a maguk szabadságában definiálhassák az Életet…
…miközben Ő csak megfigyel, szemlélődik, gyönyörködik.

Szeress, gyógyíts fényeddel – hagyd, hogy azzá váljon a Pillanat és benne az Ember, amivé akkor és ott válni tud.
Egyedi, megismételhetetlen Csodává.

Diktátor

Elengedhetnéd végre mindazt, ami – a múltba kötve – fájdalmat okoz.
Szükséged van rá? Emlékeztetlek: legfeljebb az egód igényli, hogy általa áldozatként definiálhassa önmagát.

A neheztelés, a harag, a bűntudat mind elme-eszköz arra, hogy távol tartsa a Lelked a felébredéstől: figyelemelterelő-hadművelet, amelynek Te csak a vesztese lehetsz.

Fogadd el, hogy bárki tévedhet.
Követünk el hibákat – ez törvényszerű! -, mert míg az egó irányít, az áramláson – amely bölcsességünk felszínre hozója – kívül állunk.
Olyan sok az ok a tévedésre, de mind elme hozta helyzet: milyen szép, hogy mindez természetes segítője tanulási folyamatunknak.

Mindketten – Te és a másik ember – a Félelem áldozatai vagytok.  Korábbi tapasztalatok, megkeményedett gondolatcsomók blokkolnak haladásotokban, ezzel elválasztva Benneteket a Szeretet-Döntésektől. Automatikus reakciók ezek, gombnyomásra aktivizálódnak és addig növekednek, míg energiát adtok számukra.

A másik ember nem azért bánt vagy tapos beléd, mert rosszat akar – hanem mert reszket a sötétben, és saját tükörképére dühös. Miután azonban Te, mint utazótársa épp szembe jössz az Úton, és emlékezteted őt adott gyengeségére – természetes, hogy ellened tör ki, hiszen belső rettegését a lényed mozgósítja, és ez nem épp fájdalom-és szégyenmentes folyamat.

Ha valaki beléd rúg – önmagát bünteti. Csak az önszeretet hiánya képes szenvedést és igazságtalanságot generálni a világban…

Hazafelé

Annyi mindent éltünk már: Te is, én is. Hibáztunk, tévedtünk, bántottunk sokat.
Mégis, előttünk az Élet! Nem azért, mert elkerül az okulás lehetősége, hanem mert a Szívünkben még mindig ott fénylik a mag, amely a sötétben világítva haza-segít. Ha készen állunk rá…

Érted már? Rajtad múlik. Azon, hogy kész vagy-e levetni álarcaidat, és azt ígérni magadnak, felnőtt érettséggel: boldog leszek… méghozzá nem hamarosan, hanem az ITT és MOST végtelenjében…

Szerepeim

Ki vagyok én?
Hosszú lehet a lista, de  egy napon vakító az ébredés: mindez semmit nem jelent. A szerepeimmel azonosítva önmagamat szem elől tévesztem mindazt, aki valójában vagyok.
Maszkom mögött lángoló az Igazság…
Amíg szerep-építő-kényszerem hajt az önmegvalósításban, nem vagyok más, mint egóm felnagyított kényszerképzete: múlékony vízió; megsemmisítésre ítélt Illúzió.
Ám ha egyre többször van bátorságom belepillantani a Tükörbe, és elfogadni, hogy aki visszatekint rám, pillanatemberke, aki leginkább a MOST-ban találhatja meg harmóniáját: kinyílik számomra a Végtelen. Az Aranyfényű Örökkévaló, amely múlt és jövő nélküli áhítatban tapasztalja az Életet.
Szerepeim által élményeket gyűjtök, tanulok és kommunikálok. Önvalóm által pedig boldogságban ragyogom át a Létet.
Játék az egyik; Egy-állapot a másik: félelem-nélküli Megérkezettség.
Játsszunk hát együtt, hogy minél meghatározóbbá tehessük azokat a pillanatokat, amikor álarcunk mögül elővillan valódi arcunk: így inspirálva önmagunkat és egymást az Ébredésre…

Úti Kalauz

Nem tudod elkerülni, hogy szembenézz Önmagaddal. Meg kell látnod, hogy hol tartasz Evolúciós Utadon, és merre kell irányt váltanod ahhoz, hogy rendíthetetlen harmóniára lelj.
Húzhatod az időt, kereshetsz önvédelmed eszközeként bűnbakokat, vagy ámíthatod magad azzal, hogy már készen állsz: az Élet azonban egyértelműen küldi a jeleit; hazugsággal elaltatni az Univerzumot nem lehet. Amit ő küld figyelmeztetésként – megkérdőjelezhetetlen bölcsesség, és személyes fejlődésedet szolgálja. Nem büntet, csak tanít – ám érdemes megfogadni tanácsait, máskülönben még mélyebb örvényekbe meríted a lényedet.
Nem kell holtsápadt arccal, rettegve ítéletre várni: ha tudod, hogy hibáztál, értsd meg a helyzetet, és formáld át gondolkodásodat, hogy többé ne kövesd el ugyanazt a ballépést.
Tévedni és hibázni nem szégyen, hiszen a tökéletlenség emberi jussunk, ez ad teret okulásainknak: mentegetőzéssel tékozolni az energiát azonban idővel erős szétszakítottsághoz vezet.
Légy bátor és éber: vállald fel, ha eltévesztetted a lépést. És kérdezd meg befelé: mit kellett volna másként? A szíved választ súg, és Te máris a változás útjára léptél. Nem olyan nehéz, csak tökéletlenségedet elfogadni és a kérdést megfogalmazni erőpróba. A változás utána már adja magát…
Ne mentsd magad: hiába a kisimult maszk! Az energiáid a belsődet tükrözik, és e kifelé sugárzott mintázat bevonzza azon élményeket, amelyek megtapasztalása által a fejlődés bekövetkezhet, ha vállalod. Nem vagy áldozat, sem a sötét erők célpontja – ember vagy, aki tanulni jött a földi világba. Ha nincs hibázás – nincs fejlődés sem. Ha ezt elfogadod, megszűnik benned az ellenállás, amely örökös stresszfelhőkkel lüktet a nyomodban, hogy megvédjen a megszégyenüléstől, önmagad előtt. Ha rámosolyogsz a tökéletlenségeidre, szabaddá válsz a félelmeidtől. És azok köddé válnak…
Ne félj tévedni. Ne félj helyesbíteni. Ne félj megbocsátani sem – másoknak és önmagadnak.
Örülj annak, hogy tanulhatsz és tanulságaid által tudatosan tökéletesítheted lényedet. Mert ezeket a győzelmeket már valóban nem veheti el tőled senki a világon.

Levegőt!

Merj élni!

Ideje, hogy elkezdjük a levegővétel misztikus gyakorlatát.
Míg félünk a Nap felé fordítani arcunkat, nincs számunkra Megváltás.
Az árnyékban való bujkálás  biztonságérzetet ad ugyan – hiszen nem kell szembenéznünk közben saját szabadságunkkal -, ám e légkör fullasztó. Álomképeinkkel hitegetjük önmagunkat, egónk különféle mellékvágányaira terelődünk, belegabalyodva saját bűntudat-köreinkbe. És mindeközben nem kapunk levegőt…

… pedig elindulni csak egy döntésen múlik. Elhatározzuk, hogy mától a boldogságunknak élünk.
Nehéz? Egyszerű? Mindenképpen új helyzet, új állapot, ezért változást igényel tőlünk. Változás nélkül nincs emelkedés… Változás nélkül marad a hűvös, fénytelen árnyék-börtön, amelyben csak dideregni lehet.

Itt az idő. Te is érzed?
Mersz élni?

Befalazva

Ha szabad akarsz lenni, fel kell adnod irányítási kényszered, nagyravágyásod, rutinos hivalkodásod, öntömjénező mentegetőzésed, még akkor is, ha ennek gyökere a legtöbb esetben önbizalomhiányodban keresendő. Vetélkedni, harcolni lehet, de értelme nincs: olyannyira egyedi vagy, amennyire az a másik ember – összehasonlítani két létezőt nem lehetséges. Tükröt tartani egymásnak azonban annál inkább… tanulni azt, amiben a másik tapasztaltabb, és példát mutatni ott, ahol ő még csak útkereső… Kiegészíteni vagyunk itt egymást, jeleket küldeni a változás szükségességére, elfogadást és szeretetet tanulni… nem pedig taposni és bosszút lihegni, ahol nekünk épp fáj az élet.
A görcsös akarás minden esetben szenvedést hoz – elválaszt a Másiktól, de ugyanígy, elválaszt egy idő után önmagadtól is. Falakat épít, miközben emberi jellemzőinkből adódóan így is körbevettük magunkat korlátokkal és tüskés, áthatolhatatlan sövényekkel…
Járhatsz Spirituális Utat, mormoghatsz mantrákat és az égbe kiálthatod imáidat – ha szeretni és tisztelni nem tudsz, törekvéseid tartalom és válasz nélküliek maradnak. Az Istenbizonyosság a hétköznapi szeretet művészetében fedi fel magát – minden más önámítás és hatalmi harc, amely az egó elvárásaiból fakad.
Mást jelent lehajolni a Másikhoz, és mást odahajolni hozzá.
Emberi nagyságodat nem a földi színpadon kierőszakolt győzelmed, hanem szereteted fénye sugározza…

Iránytű

Ha úgy érzed, hogy előrehaladtál, és mások már csak a lábnyomodban lépegethetnek, gyorsan válts irányt, mert elfelejtetted a Spirituális Út egyik fő törvényét: az alázatot.
Nem az elme tudása az, ami isteni származásunkat tükrözi, hanem a Szív áramló Szeretete.
Minden, ami másoktól elválaszt – az egód taktikája, hogy uralma alá vonjon, és meghiúsítsa kísérleteidet a felemelkedésre.
Honnan tudhatod, hogy a helyes irányba tartasz?
Tekints magadba: mennyire szeret a Szíved?
Ez az egy a tiszta iránytű számodra.