„Az önmagunkon való mosolygás tudománya a felnőttség jele”
Beszélgetés Kányádi Sándorral

Dimény Orsolya

Kányádi Sándor, akinek versein gyermekek százezrei nőttek fel, és még ma, felnőttként is hűségesek hozzá, egy tavaszias januári napon otthonában fogadott. Szép, gerendás ház, a szobában padlótól plafonig könyvek ezrei, a szabad falakon festmények, képek, mindenfele kerámiák, népi műremekek. Kérdésemre, hogy hogy érzi magát, egészségügyi problémákat és 77 évet emleget. Aztán tovább mesél...

Min dolgozik mostanában?
Összeszedegetem a régi papirokat, jó két éve írassal nem nagyon foglalkozom. Néha-néha elmegyek egy-egy találkozóra. Nem úgy, mint rég. Korábban, kivált, mióta nyugdíjas lettem, évente száz találkozót is tartottam iskolákban és más helyeken, itt a Kárpát-medencében, régebben még távolabb is, de mostmár ezeket is egyre inkább kihagyom.

Milyenek voltak ezek a találkozók?
Mindegyik más és más. Olyan nem volt, amelyik ne sikerült volna. Különben egyik ezért jó, a másik meg azért jó, és én mindig örömmel tartottam. Nemcsak külön gyerektalálkozókat, én azt szerettem, hogyha karonülőtől botra támaszkodig, iskolai végzettségre való tekintet nélkül gyűlnek össze az emberek. Hogyha én nem tudom az ő figyelmüket egy háromnegyed órára – egy gyereknek körülbelül ennyi a tűrőképessége–, lekötni, akkor egészen biztos, hogy a hiba nem a gyerekekben van, hanem bennem.

Önnek mindig sikerült a figyelmüket lekötni...
Szerencsém volt, mert egész életemben sok-sok gyerekkel találkoztam. Fontosnak tartottam, hogy ne gügyögjek nekik. Azt mondom, hogy nincs külön gyermekvers és felnőttvers, csak vers van. Tehát van olyan, amit a gyerek esetleg nem ért egy bizonyos életkorában, de hogyha olyan az a vers, akkor a gyerek bele fog nőni. Én például Petőfi Sándor vagy Arany János összes költeményét, lassan József Attila verseinek nagyrészét gyerekirodalomnak is tartom. Van egy régi hasonlatom, mely szerint a vers olyan, mint a lábbeli – csak lelki lábbeli. Azt szoktam mondani a gyerekeknek: amikor édesanyátok nektek lábbelit, cipőt vagy bakkancsot vesz, akkor, kivált ha jó anyagból veszi, igyekszik, hogy jóból vegye, egy-két számmal helyenként még nagyobbat is vesznek. Nagyobbat, abban a reményben, hogy legyen mibe belenőjetek. Vannak olyan sorok a magyar költészetben, nemcsak sorok, hanem versek is egészében, amelyekbe egészen kicsi gyerekkortól öregasszony és öregember korig lehet nőni, anélkül, hogy kinőnénk őket. Például ezt szoktam megtanítani, akármilyen furcsa: „A semmi ágán ül szivem,/ kis teste hangtalan vacog,/ köréje gyűlnek szeliden/ s nézik, nézik a csillagok.” Volt is egy vitám egyszer ezért. Azt kérdezte, hogy hogy merészelek én gyereknek ilyen nehéz verset ajánlani? Hogy bagateriázhatom el a legnagyobb magyar egzisztencionalista verset? Szamár vagy te ehhez, válaszoltam, mert ha azt mondjuk a gyereknek, hogy rajzolja le a semmit, akkor valamit rajzol. A felnőtt azonban elkezd okoskodni, hogy a semmit nem lehet lerajzolni.

Amikor két éve nálunk volt Bánffyhunydon, tanított egy rigós verset...
Egy nagyon kedves esetre emlékszem Bánffyhunyadról. 20-30 éve történt. Azt kérdezte egy kicsi másodikos gyerek, hogy hogyan születik a vers? Mondtam: a vers úgy születik, mint a kicsi gyermek. Erre döbbent csend lett a teremben, a tanító nénik elsápadtak, és én visszakérdeztem: szerinted hogy születik a kicsi gyermek? Még nagyobb csend lett. Azt válaszolja: a gyereket a gólya hozza. Mondom, így van a verssel is. De a másik már tagadólag nyújtotta az ujját. Vigyázba vágta magát és azt mondta: Nem, klinikán születik. Neked is igazad van, mondtam. Van, amelyiket a gólya hozza, van, amelyik klinikán születik. Tehát az egyik nehezebben, a másik meg egyszerűbben. És lehet erről beszélgetni a gyerekekkel is.

Sándor bácsi, megmaradt a rigó feketének?
Azt szoktam mondani: „több évszakot írtam mint amennyit értem/ akár a befagyott patak/ citeráztam a dermesztő télben/ jeget-pengető hangokat/ kapaszkodtam őszi levébe/ óvtam hiszékeny ágakat/ hogy akarata ellenére/ senkit se boldogítsanak”. Nem lehetett mást akkoriban, csak az évszakokról, az állatokról, a madarakról írni, így aztán megírtam egy rigós verset és leadtam a Napsugárnál, aminek később az lett a címe, hogy Gyermekrajz.
Egyik találkozó alkalmával elmondtam, sőt meg is tanítottam: „Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet. Minden, mint a nagyanyó haja hófehér lett. Minden, mint a nagyapó bajsza hófehér lett, csak a fekete rigó maradt feketének.” A találkozó után, a fogadáson az igazgató azt mondta: „Ej, Sándor bácsi, a rigó azért az megmarad feketének.” Nem értettem akkor, de aztán rájöttem, hogy kiéreznek valamit belőle. Hiába magyaráztam, hogy ez olyan, mint egy gyermekrajz. A gyereknek ha azt mondom, hogy rajzolja le a telet, a legegyszerűbb, hogy egy fehér lapra rajzol egy fekete rigót. Metafora lett ebből a versből, és azokba az időkbe bizonyos nevekhez „mitoszok” ragadtak. Sütő András legendás ember volt. Tavaszodván az idő, mint most januárban is, ha mondta feleségének: Éva, úgy érzem, itt a tavasz. Ha nyitva volt az ablaka, aki hallotta ment tovább és hiresztelte: Azt mondta, itt a tavasz, itt a tavasz. Érdekes volt az is, hogy Jugoszláviában, Felvidéken, Kárpátalján, Szlovákiában is kiérezték ezeket a tartalmakat, ami nem volt szándékos.

Milyen érdekes kérdések vetődtek fel?
A legérdekesebb, mikor egy veled veled egykorú fiú azt kérdezte, hogy miért tetszik olyan önirónikusnak lenni? Ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy elmondjam, az önmagunkon is mosolyogni tudás tudománya a felnőttség egyik jele. Erre még Arany János tanított meg minket, amikor a bukott szabadságharc után megírta a Nagyidai cigányokat, és tanít Illyés Gyula is, akinek a mondatai szeme sarkában mindig ott van az önmagunkon való mosolyogni tudás tudománya. Akiben nincs meg ez a tudomány, hogy a saját szamárságán, együgyüségén nevetni, mosolyogni tudjon, sem mint egyén, mint etnikum vagy nemzet nem felnőtt. Nem ártana ma sem, ha ebből a tudományból több volna nekünk.

Ma van  igényük az embereknek a művészetekre?
Ma nincsenek rászorulva. Régebben inkább, mert más lehetőségek nem nagyon voltak. Az emberek pénzorientáltak, nem tartozik hozzá annyira a művészet az életükhöz. Ma megcsinálják az írót. Futtatják, akinek az érdeke, vagy akiben látnak valami pénzlehetőséget. Ma nincs az, ami a mi időnkben volt, hogy egy verskötet a 2 millió embernek 20 ezer példányban is megjelenjen. Lehet, hogy az se volt normális állapot. Ma azonban nincs is idejük erre az embereknek. Szerintem ma nagyobb bizonytalanságban élnek, mint akkoriban.

Hogyan vállalhatta fel a költő önmagát és a költészetét korábban, és hogyan vállalhatja fel ma?
Azt szoktam mondani, hogy vershitet nem cseréltem, ugyanazt vallom ma is, amit régen. Lehet, hogy már divatjamúlt. Igazat szerettem volna és tisztességesen írni. Úgy, hogy az én négy elemis, de amúgy művelt és olvasott édesapám is értsen valamit belőle. Van egy nagy görög költő, Kabafisz (Kavafis), akinek van egy sora, illetve egy strófája, amin nagyon megdöbbentem. Elég öreg fejjel olvastam, és azt mondtam rá: ez olyan, hogy akár magam is irhattam volna. „...soraid úgy legyenek megirva,/ őrizzenek, tudod, valamit életünkről,/ S minden ütem és fodulat arról valjon, hogy itt/ alexandriáról ir alexandriai.” Hát ezt szinte be lehet helyettesiteni: minden ütem és fodulat arról valljon, hogy itt transzilvániáról ír transzilvániai, erdélyországról ír erdélyországi. Az igazat kellett írni, s előbb-utóbb megjelent.

Ma milyennek látja a művészek helyzetét?
Ma ugyanolyan példányban jelennek meg verseim, mint a régi időkben. A kiadónak még idáig csak haszna volt belőlem, és elég sokan irigyelnek is emiatt. Azt mondom, ez azért van, mert jó befektető voltam. A Napsugárnak, ki se lehet mondani, 70 ezer olvasója volt. Ők felnőttek, velünk nőttek fel, gyerekeik, unokáik vannak, azok is hűségesek. Az alkotók többsége ma abból él, hogy a markát tartva házal, és pályázatot ír. A pályázatot pedig rendszerint az nyeri meg, akinek van összeköttetése. Az ilyen hozzáállást régebben elítélték.

Hogy látja, mikor könnyebb magyarnak lenni? Akkor, vagy ma?
Bizonyos szempontból jobb ma, bizonyos szempontból akkor. A szegény embernek szegény a sorsa. Ahogy József Attila mondta: „Szegény ember akkor lop, ha éhes,/ Akkor se lop, dehát nagyon éhes.” Magyarnak lenni nem volt soha a történelem során leányálom. Mára megcsappantunk. Egyetlen okos dolgot tehetünk, együtt élünk, jelen esetben, a románokkal.
20-30 vvel ezelőtt olvastam, egy angol futurológus azt jövendőlte, hogy 500 év múlva Európában három nyelv lesz: egy nagy szláv, egy nagy germán, ebbe épülnek bele még a latin nyelvcsaládok is, és a magyar, mert az nem lesz hova beolvadjon. Persze, ezt így is fel lehet fogni. A pártatlan angol tudós véleményét egy kicsit ironikusan nézem, de azért egy kicsit komolyan is. Miért is ne?