A szolgálat öröme
„A Gyógyító hangok a végtelen kozmikus csendben születnek, betöltve a gyönyörűen fénylő világ minden egyes részét. Tedd önmagadat alázatossá, hogy megérinthessen az Isteni szeretet harmóniája. Légy te a teremtő csend, mely békét és örömet hoz a szomjúhozóknak. Szülessen meg benned a vágy az ébredésre, hogy a szem tisztán lásson, hogy a fül tisztán halljon, hogy a szó igaz legyen, s a szíved virága nyíljon ki és találjon rá a szeretetre.”
(www.miracles.hu)
Az ember nem „véletlenül” kerül kapcsolatba egy másik emberrel, egy könyvvel, egy dallammal, egy szóval. Jeszenszky István zenéje tiszta forrás a mai rohanó, önző világban. Gyógyír és életet adó erő mindazoknak, akik valóban önmagukat, az élet legmélyebb értelmét keresik. Néhány hónapja egy miskolci szertartáson lehettem részese a szokatlan utat felvállalt alkotó teremtő csodájának. Nem tudtam nyugodni – éreztem, hogy róla, a Művészről mesélni kell másoknak is, hogy ők is meríthessenek abból,amit István lényével, zenéjével képvisel. És ahogy az már lenni szokott – váratlanul érkezett egy telefon, ami arról szólt, hogy Magyarország egyetlen sarod művésze ismét városunkban koncertezik. Így sikerült találkozni, beszélgetni vele művészetről és életről.
Erős, fénnyel teli kisugárzás, őszinte, nyílt szempár, végtelen közvetlenség és egyszerűség – ez az, ami találkozásunk első pillanataiban megfogott benne. Aztán beszélni kezdett, és mintha megállt volna az idő. Ritka ajándék, ha az ember ITT és MOST képes lenni. Társaságában velünk ez történt.
– Hétévesen kezdtem el énekelni, zenélni tanulni, méghozzá a nagyszüleimtől. Abban a szerencsés helyzetben voltam ugyanis, hogy a szünidőket náluk tölthettem, az Őrségben, tehenek, disznók mellett, hatalmas, nagy mezőkön szaladgálva. A természet tisztelete jellemezte egész gyermekkoromat. Katolikus szülők gyerekeként a másik nagy élményem a templom volt, hiszen édesapám harangozóként, édesanyám sekrestyésként dolgozott. Állatokat legeltettem, közben citerán játszottam. Később egy falubeli lány gitározni tanított. Egyébként érdekes módon életem minden hangszerét ajándékba kaptam.
– Ilyen előzmények után nem véletlen, hogy a zene mellett kötöttél ki…
– Véletlenek amúgy sincsenek, de valóban – minden a zene felé vitt. Jártam én konzervatóriumba is, de hamar rájöttem, hogy intézményi keretek között kottát olvasni megtanulhatok ugyan, de a zenélés művészete nem a tankönyvekből ered. A muzsika ismerete vagy isteni áldással érkezik, vagy sehogy. A mesterek ettől függetlenül nem csak hasznosak, de szükségesek is az ember vándorútja során. Én egy svájci találkozásnak köszönhetem a magamét. Ott ugyanis jártam egy kurzuson, ahol indiai hangszeres zenét tanított egy világhírű muzsikus. Kérdezte tőlem, hány éve ismerkedem a keleti zenével. Mondtam neki, hogy egy hete. Erre ő felajánlotta, hogy tartsak vele Amerikába. A tengerentúl engem hidegen hagyott, inkább Indiát választottam, ahol aztán az egyetlen női sarod művész lett a mesterem.
– A tanítvány választja a mestert, vagy ez fordítva történik?
– Mindenképpen a kölcsönösség kell egymás megtalálásához és elfogadásához. Nekem a mai napig ő a mesterem, és ez még a halállal sem változhat. A mestered a mindened – a tanárod, az apád, az anyád, a testvéred. Egészen át kell adnod magad neki és a zenének. Én a mai napig tanulok, tőle és másoktól, és ez így lesz örökké. Természetesen maga a folyamat a technikai tudnivalók elsajátításával kezdődött, három éven keresztül napi nyolc órában tanultam a hangszert. Csatorna, átadó ugyanis csak úgy lehetsz, ha tökéletesen tisztában vagy az alapokkal.
- És akkor megszületik a csoda…
- Igen, valóban csoda születik. Az igazság az, hogy amikor koncertezem, vagyis szertartást végzek, nem tudom, hogy mi történik közben a teremben. Teljes révületben vagyok, és már csak az emberek arcán látom, hogy megtörtént az átadás, illetve az esetleges felvételek mutatják meg nekem – különleges találkozás született. Első lemezem A világok hangja, a második Gyógyító varázshang címmel jelent meg. Nemrégiben pedig létrejött a harmadik is, aminek Fényhozó a címe. Ez utóbbin a kiscelli Mária templomban két éve rendszeresen elhangzó zeneszertartás egyszeri, különlegesen szép hangjait gyűjtöttük össze, és adjuk közre, hogy legyen gazdagabb, boldogabb és örömtelibb az Emberfia. Mindez improvizáció, hiszen sosem tudom, mit kapok „föntről” az adott pillanatban, ha megnyílik számomra a csatorna. A hallgatóság visszajelzései szerint valami olyat idéz elő ez a zene az emberben, mintha visszatérne az ősállapothoz, az egység-élmény átélése földöntúli ajándék számukra. Egyébként ezek a hangok tényleg gyógyítanak, hiszen ha a beteg „beszippantja” a rezgéseket, és közben fókuszál a problémás testrészre, az megtisztul. A végén pedig a kezelt egyszerűen kifújja magából a gyulladást. Nem meglepő, hogy ezt a fajta zenét hangimaként emlegetik, sőt! hallottam már olyat, hogy engem hangszerzetesnek neveznek. Csodálatos érzés, hogy adhatok.
- Sajnos kevesen gondolkodnak így…
- Ez az oka annak, hogy annyi rossz van a világban. Kevesen tudják, hogy minden fájdalom kívülről érkezik, a tiszta lélek országában ugyanis nincs más, csak szeretet és fény. A betegségek is az énhez ragaszkodás, a birtoklási vágy következményei. Abban a pillanatban, hogy az ember képes az elengedésre – csodák érik. Az élet titka nem más, mint hogy amit kapok, azt azonnal tovább is adom. Szolgálni kell, a lélekjelenlétben lenni, a pillanatban megmártózni. Semmi más nem kell a harmóniához, csak csönd és odaadás. Ha megfigyeljük a madarakat, ők így élnek. Csöndben vannak egy ideig, míg átveszik az isteni üzenetet – majd világgá kürtölik azt. És ki mondaná azt, hogy nem boldog a kismadár? A világban hatalmas erő és energia van, csak ritkán tudunk élni ezzel, mert másra figyelünk. A szerzésre, a zsákmányra, a birtokra. Holott már a népmesékben is leíródott, hogy a magyar embernek nincs más feladata, mit a szeretet és a gyógyítás. Ha mindenki így élne – szép lenne a világ…
- Mi az, amit a zenén kívül Indiától kaptál?
- Leginkább megerősítéseket abban, ami addig is bennem volt. Indiában nem birtokolnak az emberek. Ott, ha egy családnak van egy tehene – elégedettség van. Nem vágynak kényelemre, anyagi javakra, mert tudják, hogy ezek csak megbetegítik a lelket. Amikor mindent elengedtél, akkor döbbensz rá arra, hogy milyen gazdag vagy. Én csodálatosan érzem magam a természet lágy ölén, kis házamban, amelyben még villany sincs. Magam termelem a zöldségeket, és csak tiszta forrásvizet iszom. A kenyér íze is más, ha a földet, amelyben a búzát termeltük, szeretettel, mi magunk simogattuk, és a tésztába is belegyúrtuk saját energiánkat. A városi lét épp a lényeget feledteti el az emberrel. Kevés az olyan városlakó, aki tiszteli az őselemeket, holott ezek nélkül félelmekre épülhet csak az élet.
- Indiában a művészeket is másként kezelik, mint itt, nálunk. 
- Ott az énekest és a hangszert is szentként tisztelik. A művész és a hallgatóság egyaránt átitatja magát a Hanggal. Éppen ezért volt érdekes számomra az, hogy a gyógyító hang milyen fogadtatást talál Magyarországon, ebben a fogat-fogért környezetben. Tudtam azt is, hogy csak úgy lehetek képes tisztán adni, ha feladom a világhírre való törekvést, a sikervágyat. Nem lehet felvállalni azt, hogy mindenkinek meg akarjak felelni. Semmi más feladatom nincs, mint leülni, és a szívembe engedni az Istent. Nincs többé egzisztencia, nincs többé verseny. És tudjátok, hogy mi történt ezáltal? Nem megöltem, hanem megszelídítettem a sárkányt. Találkoztam a bennem élő tiszta tekintetű gyermekkel. És ennél nagyobb ajándék nincs. Az Isten szó is ezt jelenti: egó nélküli állapot. Ennél nagyobb kegyelem nem létezik.
- Jól érzed magad a bőrödben, igaz?
- Ha arra gondolsz, hogy sikerül-e megélni magamban az isteni örömöt – akkor köszönöm szépen, tökéletesen jól vagyok. Nem függök senkitől és semmitől, ami hatalmas szabadságérzetet ad. Az adhatás gyönyörűségénél pedig nincs nagyobb erő. Ha egy gyerek a szertartásaim során rám nevet, úszom a boldogságban. Hiszen nincs más lényeg, mint megtalálni a világban az Istent.
