„Egy szép nőből minél több van, annál jobb”
Ezt a bátorító bókot egy párizsi cocotte kapta az akkor még ifjú Mészöly Dezsőtől. A hölgy a tükörben szemlélve magát elkeseredett az állítólagosan felszedett kilók látványától, s az éppen akkor kint tanuló költő a fenti szavakkal vigasztalta. Hogy milyen eredménnyel, az szálljon el a múlt ködös párájában. Bár ez a kis történet mélyen jellemzi a ma már 88 éves mestert: szellemes, úri viszonyulását az élethez. Ez a viszonyulás és a mély szellemi gazdagság az, ami egyedivé és talán kicsit kívülállóvá is tette őt a sokszor nagyon is megosztott irodalmi és közéletben. Ahogyan egy interjúban megfogalmazta: megmaradt a magyar irodalom kóbor lovagjának.
- Mióta van jelen az életében a költészet, az irodalom?
- Gyerekkorom óta, egészen pontosan azóta, amióta írni tudok. Sokat voltunk anyai nagyapámnál Kunszentmiklóson, innen ered, hogy mindig is szerettem volna igazi falusi gyerek lenni. Az első versek élményanyaga ebből az élményből, főként a körülöttem lévő táj hatásából táplálkozott. Nagyon szerettem Petőfit, főleg az Alföld szépségét megéneklő verseit. Nálam a gyerekkori tájélmény ugyanabból táplálkozott, de azért nem voltam Petőfi-epigon.
- Emlékszik még az első saját versére?
- Nehéz rá felelni, melyik volt pontosan az első. Már hétévesen elkezdtem verset írni. De arra élesen emlékszem, hogy milyen élmény indított el a költészet felé. Ötéves voltam, amikor nálunk vendégeskedett Varga Gyula, édesapám jó barátja. Ő akkor államtitkár volt, és emellett kiváló költő. Az asztalunknál ült, keresztbe tett lábbal és nagy átéléssel olvasta fel a Halál hídjánál című, egyébként remek versét. Nagyon megragadott az „előadása” és a költészetről azóta is ez az ötéves kori emlék jut eszembe.
- Az iskolában bátorították költészeti törekvéseit?
- A szüleim boldog gyerekkort biztosítottak, talán ennek köszönhetően túlérzékeny gyerek voltam, eléggé sértődékeny, Későn, 12 évesen mentem először iskolába, gyerekközösségbe. A szegedi piarista gimnázium hallgatója lettem (jóllehet református vagyok), mert ez volt az egyetlen humán gimnázium Szegeden, ahol édesapám (Mészöly Gedeon nyelvészprofesszor) akkor katedrát kapott. Ott nagyon nem éreztem jól magam, és megváltás volt, amikor 14 évesen Sárospatakra, az Angol internátusba (református kollégiumba) kerültem. Ekkor nyílt ki előttem a világ, ekkor értem el első sikereimet. Nem voltam jeles tanuló, mégis megválasztottak az önképzőkör elnökének. Ebben a művészeti körben óriási ambícióval dolgoztunk, ami erős inspiráló talajnak bizonyult a későbbiek során. Emellett egy helyi ifjúsági közlöny közölte le a verseimet, amire a tanárok is felfigyeltek. Talán ezért is bocsátották meg jobban, hogy a reáltárgyakból nem teljesítettem a legfényesebben. Azt hiszem az első olyan versek, amelyeket igazán becsülök, ebben az időszakban születtek (pl: Betegen című versemet az asztmámról írtam, mire a háziorvosunk azt mondta, hogy olyan pontos a vers, mint egy orvosi szakkönyv).
- Hogyan viselte a betegségét?
- Egyre könnyebben. Ugyan meggyógyítani nem lehet, de ma már elviselhető, hiszen nagyszerű gyógyszerek vannak az asztma gyógyítására. Az egyik nagy szerelmemet, a lovaglást is az állapotom javítása miatt kezdtem el gyakorolni, a szabadban ugyanis soha nem volt rohamom. Emlékszem a Liliomfi forgatása alatt kaptam rá újra a lovaglásra, Lászai Jóska, a film lovastrénere beszélt rá. Meg is kaptam az Ezredes nevű lovat, aki rettentően félt a víztől. Persze fel is buktam vele az első tócsánál, erre Jóska rögtön "visszaültetett" a lóra.
- Ez jó tanács volt a későbbiekre is?
- Igen. Általában nem rágódom sokat a problémákon, hanem a megoldást keresem és "visszaülök a lóra".
- Mi ad ilyenkor erőt? A hit, a vallás vagy valami más?
- Számomra a hit. Régi, református családból származom, édesanyámtól tanultam a legtöbbet a vallással, a hittel kapcsolatban. Ez olyan alapélményemmé vált, hogy a gyerekkori hitemet soha nem kérdőjeleztem meg, ahogyan Isten létét sem. Ha van egy óra, kell, hogy létezzen egy órás, aki azt készítette, nem? Két abszolút pillére van a vallásos meggyőződésemnek: 1. Minden, ami történik, Isten akaratából történik, még ha én azt nem is tudom felfogni. 2. Az egyetlen lény, akit kritika nélkül elfogadok: Jézus. Nagyon mélyen érintett az élete, hite, gondolatai, személye, a Hegyi beszéd elvei. Például az egyik legszebb gondolata számomra: „Boldogok, akik sírni tudnak.”
- Ön tud még sírni?
- Nehezen. A felnőtt férfikorral elmúlt nálam a sírás képessége. Úgy érzem, a kamaszkor után elmúlik az erős félelemre és szorongásra való hajlam, ám ezzel együtt a sírás megkönnyebbülése is eltűnik.
- Mikor sírt utoljára?
- Érdekes: olvasmányokon jobban tudok sírni, mint a való élet eseményein. Például Andrej herceg halálát megsirattam a Háború és békében. Azt hiszem, senki olyan nagy hatással nem volt rám, mint Tolsztoj. Mindig is hűséges voltam az olvasmányélményeimhez, többször visszatértem hozzájuk. A Tolsztoj-imádatom mellett a magyar irodalomból talán Mikszáth és Kosztolányi voltak rám a legnagyobb hatással, bennük sosem csalódtam. Bár az alkotó ember soha sem tudja pontosan megítélni, mennyit is ér az, amit alkotott. Mi az, ami élő marad a műveiből. Voltaire szerint" mindnyájan igen kis poggyásszal érkezünk meg az utókorba".
- Ön szíve szerint mit tenne bele ebbe a poggyászba?
- Ezen a kérdésen már sokszor eltűnődtem: talán a Shakespeare-napló című könyvemet, ami egy nagyon szubjektív írás. A fordítások közül pedig Shakespeare: Antonius és Cleopátráját, amit 25 évesen fordítottam a Nemzeti Színház számára. Talán még egy-két versem is belefér abba a poggyászba (pl.: A lírikus önvallomása az egyik kedvencem).
- Melyik volt a legemlékezetesebb kritika, amit életében kapott?
- Két kritikára vagyok igen büszke: az egyiket Bajor Gizitől, a másikat a már nagyon beteg Babitstól kaptam. 1. Bajor Gizi: 1946-ban mutatta be az Antonius és Cleopátrát a Nemzeti Színház, Bajor Gizi és Tímár József főszereplésével. A szerepet Bajor választotta ki magának, megtetszett neki a fordításom. Azután a próbák alatt volt egy kis összezördülésünk: Major engem bízott meg, hogy a színészek szöveghibáit javítsam a próbán. Én Bajor figyelmét is fölhívtam egy apró hibára, mire ő kifakadt: "Micsoda piszkálódás ez? A színész nem gép! S még be is fejeztem a sort a versben." Ezután sokáig kerültük egymást, majd egy nap, amikor bejött az üres társalgóba, hogy telefonáljon, engem talált ott egyedül. Erre Bajor nem állt meg a telefonnál, hanem hozzám lépett, és a fejemet a két kezébe fogva, megcsókolta. "Tudja, hogy ezt miért kapta?" - "Nem"- feleltem meghajolva. Erre ő azt felelte: "Azért, mert maga költő." Ebbe a bókba bele is pirultam. 2. 18 évesen már egy jó pár verssel a hátam mögött Takács Gyula barátom bíztatott, hogy küldjem el az írásaimat Babits Mihálynak. El is küldtem A lírikus önvallomása és az Apám című versemet és Meyer: Még egyszer című versének fordítását. Csakhogy én akkor nem tudtam, hogy Babits mennyire beteg. Ha tudtam volna, nem küldöm el neki a verseket. Délután fél 3-ra hívott meg a lakására, már nagyon rosszul volt, sípolt a cső a torkában. De azt hiszem, lelkileg nagyon sokat adott neki, hogy a fiatal költők még ebben az állapotában is az ő "igenjére" vártak. Így én is. Odamentem az ágyához és a következőket mondta nekem: "Jók a versei, túlságosan is jók. Inkább jók, mint meglepőek. De egy fiatal költőnél ez jó: egy katonának előbb fegyverkeznie kell, mielőtt csatába menne. Magának már megvan a fegyverzete." Majd felolvasta a fordításomat: "Ez szép" - mondta az egyik sorára ("zuhogó vizeken bukfencez a fény"). Hát ez volt a legnagyobb dicséret, amit kaptam, kaphattam.
- Az olvasmányélmények közül melyik mű volt az, amelyből a legtöbb erőt merítette?
- A már említett Háború és béke, amely mondhatom az egész világnézetemet átalakította. A másik alappillér pedig a Biblia, minden, amit lényegesnek tartok a világból, benne foglaltatik. Édesapám református papnak szánt, el is végeztem a teológiát. Ugyan pap nem lett belőlem, de a Bibliát még mindig eredeti nyelven tudom idézni: az Ószövetséget héberül, az Újszövetséget pedig görögül. (- mindezt bizonyítandó részletet szaval nagy átéléssel héberül az Ószövetségből - így olyannak tetszik, mintha az egyik ősatya elevenedett volna meg a szentírás lapjairól:)
- Műfordítóként legfontosabb eszköze a nyelv? Hogyan tanul idegen nyelveket?
- A műfordítónak a saját nyelvét kell a legtökéletesebben beszélnie. Azért a magyar mellett bírom még az angol, a német, a francia, az olasz, a héber, a görög nyelvet is. Megmaradtam az "infantilis" nyelvtanulásnál: legkönnyebben a fülemmel, beszéd által, legnehezebben a helyesírással boldogulok.
- Ez a tehetség segít más területeken is? Gondolok itt a zenére.
- A ritmusérzékem fejlett - ez fontos a költészetnél -, de a zenei hallásom nem jó, sajnos énekelni nem tudok. Hála istennek a gyerekeim annál inkább. Gergely fiamnak ez segítség az angol tanításnál, Ancsa lányom pedig az óvodások között hasznosítja jól. Bár, ha már a testvérterületeknél tartunk, elmondom, évekig a Képzőművészeti egyetem padjait is koptattam. Festőnek készültem, tehetségesnek tartottak, de nem voltam kiemelkedően jó. Így inkább megkerestem azt a területet, ahol az lehetek.
- Megérkeztünk az íráshoz, műfordításhoz.
- Igen. Mostanában érzem, hogy a saját költészetem háttérbe szorult a fordítások mellett. Az azért feszít, hogy talán a sajátomból többet kellett volna adnom. De hát imádok fordítani: nagyon szeretem a szójátékokat, nagy kihívás, hogy megtaláljam a legjobb formát. Mindig is azt tartottam, hogy a szöveget kortárs szövegként kell fordítani, és ez különösen igaz a drámára, ami nagyon élő műfaj. A jó dialógusok stílusának a szereplők lélektani igazságát kell kifejeznie. Ahogyan a gondolat, akkor és ott születik meg. Ezt alkalmaztam a Shakespeare-fordításoknál is. Fontos, hogy a jó drámafordító színészi vénával is rendelkezzen, ugyanis nem mondatokat, hanem komplett szerepeket kell fordítani.
- Van-e kedvence a Shakespeare fordítások közül?
- Hála istennek nem kell választani. Nagyon szerettem mindegyiket Hamlettől- Othellóig, a Rómeó és Júliától a Lóvá tett lovagokig.
- Ha már a lovagoknál tartunk, mindig is úgy tűnt nem csapódott soha az irodalmi élet egyik táborához sem. Az egyik interjúban kóbor lovagként jellemezte saját magát.
- Nem tudtam soha belehelyezni magam teljes szívvel egyik táborba sem. Nagyra becsültem a népi írókat, de én túl dzsentri voltam ehhez a közeghez. Apai és anyai ágon is református nemesi családból származom, bár ez az úri származás adottság, nem érdem. És ez a fiatalságom idején sem volt előny. Párttag sem voltam, nem tudtam mindenestül felvállalni egyik pártot sem. Eleve nem szeretem a diszkriminációt, a származás alapján való megítélést. Emlékszem Sárospatakon a kollégiumban már voltak koedukált osztályok, hozzánk is járt már néhány lány. Ott volt Kósa Vera is, egy zsidó származású lány, akit nagyon szerettem. Vérlázítónak tartom, hogy a gyerekével a karján küldték a gázkamrába. Ilyenkor azért megkérdezem az Istent, hogy mindez, hogyan történhetett meg. Nincs rá válaszom.
- Ez a függetlenségre való törekvés erősen hatott az életére. A magánéletét is meghatározta?
- Nem mondhattam mintaférjnek magamat, de Zsezsével (Bereczky Erzsébet) nagyon mély szálak kötöttek össze minket. Soha nem tudtam azt elképzelni, hogy elváljunk. Amikor meghalt (2001) nem tudtam elképzelni, hogy új házasságot kössek.
- Hogyan viseli ezeket a veszteségeket?
- Nehezen, aggodalommal. Nekem nincs halálfélelmem, de a szeretteimet féltem, őértük aggódom. Hála Istennek nekem még nagy nyavalyáim nincsenek. Azt hiszem, kevesen mondhatják el azt a luxust magukról, hogy 88 évesen még nem tudják, miben halnak meg.
- Adódik végül a kérdés, dolgozik-e, s ha igen min dolgozik mostanában?
- Arról, amit az ember ír, azért nem szeret beszélni, mert akkor kifecsegi, és végül nem írja meg. A legutóbb megjelent Francia ég alatt című kötetemben is vannak még új versek. Az ember egyszerűen mindig ír verseket.
